A srácok most hozzák be az új kerti bútorokat, szóval gondoltam, itt az ideje egy gyors ciginek. Rég nem álltam itt, szemben a bejárattal, a túloldalon, ahol rendszerint a sok kis részeg gyerek üldögél a padkán vagy prüszkölve próbál magán könnyíteni a ház falának fordulva. Majd jönnek nemsokára, ne félj, nyitnak a helyek, tele lesz a kert, ez a padka is. Alig bírnak már magukkal, várják, hogy újra kiszabaduljanak. Nekünk kellett már egy kis ráncfelvarrás, a régi székek és asztalok már rozogák voltak, le kellett cserélni őket, ez a jó pár hónap csend épp alkalmas erre.

Azért jó lesz, ha már újraindul itt minden. Ja igen, az emberek is, meg a buli, persze, meg hát a bevétel, meg a fizetés, érted. Kutya hónapok voltak ezek, nem is tudom, hogy maradtunk a víz felett. Jönnek megint a gyerekek, tántorogjanak, én leszarom, hányjanak, engem nem érdekel, csak igyák a sört, meg egyék a pizzát, ne balfaszkodjanak, ne verekedjenek, legyen minél kevesebb dolgom velük. Érezzék jól magukat, én majd figyelek, hogy minden oké legyen. A jó biztonsági őrt észre sem veszed, mert rend van, és mert beleolvad a környezetbe. Inkognitó, így kell ezt.

Jól van, hallom, bepakolták már az asztalokat, jönnek a székek. Lassan már megyek én is, csak a tél alatt, meg ebben az okádék időben úgy fáj a hátam, hogy hihetetlen. Szar ez az idő, most is hol esik, hol nem, olyan, mint a záróránál a vendég. Még egyet inna, nem lehet, megy az ajtó felé, visszafordul, nem, most már tényleg vége, de még egyet, csak egyet, nem, mert akkor mindenkinek még egyet. Sose lesz vége.

Matematika baszod, hiába egyetemista, nem látja be. Ha neki adnak még egy unicumot, akkor jön a többi, az utcáról benéznek még egy sörre, naaa főnök, csak egyet, ő is kapott, nem, most már aztán tényleg vége. Bezárunk, üres lesz az egész hely, és akkor jövünk mi: szisszentünk egy sört, lecsapunk egy felest, beszélgetünk, kártyázunk hajnalig, aztán haza, úgyis csak délután nyitunk.

A záróra hiányzik a legjobban, a karantén előtt nem is volt egy igazi, teljes zárásunk. Egyik nap még dolgoztunk, aztán már nem. Nem volt utolsó, elmenni soha nem akaró vendég, nem volt utolsó utáni unicum, nem volt kártyázás hajnalig, egyszerűen megszakadt minden. Na jó, elszívok még egy cigit itt, a nyitást rábízom a srácokra, nagyon várták már, én majd zárórakor leszek résen, hogy a következő Nagy Zárás ne vegyülhessen el csak úgy, észrevétlenül, inkognitóban.