Már írtam róla, hogy a Dugonics téren eléggé leköt az Ungár–Meyer-palota. Hogy letaglóz, és hogy minden gondolatomat uralja a maga szabadságával, így most nem arról a házról lesz szó. Most továbbjövünk két gondolattal, tovább az Aradi tér felé haladva, de lassú léptekkel. Ez a poszt most arról fog szólni, hogy van ez a tér, ami egyből olyan, mintha kettő lenne: az egyik, amit elképzelsz, ha a Dugonics térről beszélek, és a másik, ami eszedbe sem jutna, hacsak nem kell bemenned a kistescóba. Egyszer majd írok erről valami szociográfiait. Hogy hová tudod lekötni a biciklidet a körút egyik, és hová a másik oldalán, hogy hová tudsz kiülni, vagy hogy melyik féltéren mekkora az egy négyzetméterre eső fagyiárus.

A Dugó tér, nevezzük nevén, ha már van neki, igazi közösségi gyűjtőhely, egyetemisták, turisták keresik fel – írja róla a szeretlekmagyarorszag.hu, de persze NEKÜNK ezt nem kell bemutatni, értjük, éljük, szeretjük. A miénk, mondhatnánk, de nem akarok A tanúból idézni ide, meg nincs is bennem az a féle kesergés. Tényleg szeretem, tényleg a sajátomnak érzem.

Csak az érdekel, hogy az mégis hogy a fenében van, hogy a Kossuth Lajos sugárúton lakom (nevezzük egyszerűen, a Kossuth végén), és hogy ehhez képest a Dugonics tér, az miért nem Dugonics András tér (és amúgy a Széchenyi térrel ugyanez, a Dóm teret értem). A piarista szerzetes tér közepén álló szobra volt az első, közadakozásból a város polgárai állíttatták, három évvel a nagyárvíz, 50 évvel az egyetem városba költöztetése előtt. Milyen szép gesztus ez: szobrot állítani valakinek, aki a matematikát és a bölcsészettudományt egyaránt bírja. András napkor meg kellene koszorúzni a szobrát, hátat fordítva a világító szarvasnak. Na jó, értjük már, miért nem csinálják. A szarvasnak csak egy szelfi kedvéért fordíthatunk hátat. Kamerába néz, nem pislog, mosoly, MOSOLY, itt repül a kismadár (amúgy ezen a téren alig vannak galambok), többet csináltam, biztosan jó lesz majd valamelyik (valakiről).

Szóval, hogy megyünk ott a téren, ami annyira szegedi tér, hogy még az Eközben Szegeden beharangozó videóját is ott vették fel (most tegyünk úgy, mintha ez a szegediség minősített esete volna), és biztonságban vagyunk. A Kárász utcától a kanyarig a hagyományosan az első magyar regénynek tartott Etelka, egy igen ritka magyar kis-asszony Világos váratt, Árpád és Zoltán Fejedelmink ideikben szerzője tart szemmel minket másfélszeres bronztekintetével, középen figyel minket József Attila, szintén másfélszeres, szintén bronz, és végül a Nagyáruház plexinapja vizslat minket rafináltan, elkapja a tekintetét, ha odanézünk, oroszlánnak is tudja álcázni magát, egyszerre öreg és fiatal, és ha már itt tartunk, egyáltalán fiú-e vagy lány? András vagy Andrea? András-e itt minden, és mi is a név egyáltalán.