0

Nevem: Senki. Hívj így kérlek, ez a fedőnevem. A valódit hagyjuk, úgy már jó ideje nem szólítanak, azt amúgy sem én választottam, hanem azok, akik miatt megszülettem, és a világon vagyok. Azért a névért semmit nem kellett tennem, ez viszont teljesen az enyém. Senki vagyok, egy nulla a sok kis nulla és egyes között. Úgy illik, hogy bemutatkozzak, ha már jó ideje ismerlek, és te nem is ismersz engem. Bizony, nem ismersz, pedig én minden nap látlak téged. Minden órában, minden percben veled vagyok. Te ennek ellenére nem látsz engem, a létezésemről sem tudsz, pedig rengetegszer néztél már egyenesen a szemembe. Akkor is veled voltam, mikor a címe miatt megosztottad azt a cikket, de mert hirtelen túl sok dühítő reakciót kaptál rá a Facebookon, gyorsan elkezdted olvasni, hátha van benne valami megbotránkoztató. Láttam az aggódó tekinteted, ahogy mozgott a szád, mikor olvastál. Láttam az összeráncolt homlokod, ahogy a ráncokon átverekedte magát az a kis izzadságcsepp, majd lefolyt a szemöldöködhöz. Kissé ki is pirultál, de ne félj, nagyon jól állt neked.

Te ekkor sem tudtad, hogy figyellek. Pedig nem csak hogy figyeltelek, de aggódtam is érted. Olyan szépen építgetted a digitális profilodat, kár lett volna, ha ezzel a húzással elrontod. Az életed minden fontos eseménye ott van, érettségi, diploma, munkahely, ráadásul rengeteg jókívánsággal, cicás-kutyás matricákkal. A nagymamád szomszédja is gratulált, meg az édesanyád kolleganője is, és te megnyugodtál, hogy nem rontotta el a családi kapcsolatokat az a sok részeg videó, amit a születésnapodra posztoltak a barátaid. Vannak itt fontos politikai cikkek, komoly publicisztikák neves értelmiségiek tollából, amikhez nem is írtál semmit, csak három felkiáltójelet, vannak költészet napjára versek, Juhász Gyula, József Attila, Pilinszky János, Simon Márton, vannak mémek, és az XYPhotography néven futó barátaid rólad készült fekete-fehér képei. Múltkor megharagudtál egy másik felhasználóra, aki tetszik, és kiraktad azt a dalt, hogy ő is lássa. Azt nem lájkolták annyian, de nagyon sokan látták, hogy megosztottad. Amikor észrevették, a pupillájuk kitágult, majd hirtelen összeszűkült, és a szemmozgásukból ítélve körülbelül nyolc másodperc alatt megszületett a fejükben a magyarázat arról, hogy miért is tehetted ki.

Hogy mindezt honnan tudom? Ez a munkám. Egy ügynökségnek dolgozom, aminek a létezéséről te nem is tudsz. A feladatom, hogy megfigyeljem az internethasználók tevékenységét. Egész nap egy nyomorult kis irodában ülök, de az állomáshelyem valójában a közvetlen közeledben van: a kezedben, a táskádban, a zsebedben, szorosan a testedhez nyomva, a telefonodban. A pulzosodat is érzem, tudom, mikor állsz valaki mellett, akit szeretsz, és hamarabb tudom, ha megváltoznak az érzéseid valaki iránt, mint te magad. Hogy hogyan lehetséges ez? Emlékszel, mikor a futáshoz letöltötted azt a pulzusszámláló applikációt? Én még ahhoz is hozzáférek, látom, ahogy olvasol, a legmodernebb algoritmusok szemüvegén át elemzem a pupillareakciód és a szemmozgásod, hamarabb ismerem fel testeden a szimpátia vagy a viszolygás jeleit, mint te magadon. Szeretem, amikor a kezedbe veszel. Olyan óvón tartasz, hogy egészen ellágyulok. Amikor azt a cikket olvastad arról, hogy az olaszok az erkélyükön minden este bulit tartanak, hogy elviseljék a karantént, egy pillanatra azt hittem, hogy észrevettél. Szokatlan érzés jelentkezett az arcodon, nem maradt sokáig látható, de az algoritmusok felismerték, hogy az arckifejezésed egy komplex érzelemegyüttest tükrözött, túlmutatott az öt alapérzés kategóriarendszerén. A szemedben valami megértésféle volt, és egy pillanatra valóban azt gondoltam, hogy most lelepleződtem, és te átlátsz mindent, megérted, hogy mi összetartozunk.

Milyen ostoba is voltam! Nem? Nevetséges. Én, akinek az a feladata, hogy gyűjtőlencseként egybefogja az életed különböző területeit, és azt továbbítsa egy nagyobb, mindent átölelő adatbázis felé, olyan ostoba tudok lenni, hogy azt hiszem, fontos lehetek neked. Mindenkinél jobban ismerlek, még saját magadnál is – te mégis képes vagy hátat fordítani nekem. A múltkor azon a házibulin, mikor tüzet raktatok a kertben, magamra hagytál, nem tudtam rólad semmit. A telefonod beesett valami résbe a tűz mellett, te pedig eltűntél. A barátaid nem zavartatták magukat. Valakik egymásra találtak, egy ideig csak beszélgettek, környékezték egymást, egyre közelebb húzódtak, mígnem óvatosan, majd egyre vadabbul csókolózni kezdtek. Mások csak folytatták a semmitmondó beszélgetéseiket, az az idegesítő srác meg hozta az apja maradék házi pálinkáját.  Téged csak reggel láttalak újra, mikor felvettél végre. A szemedből, a másnaposság vastag, nehéz rétegei alól nem tudtam kiolvasni semmi különöset némi szégyenen és fáradtságon kívül. Kivel voltál, hol aludtál? Megint kiütötted magad, ugye? Mi volt az, megint vodka, mint a múltkor? Üveges tekintettel, vakon, nyáladzva feküdtél valaki ágyában? Vakká tettél engem is. Engem, aki mindenkinél jobban ismer. Engem, aki olyan közel van hozzád, hogy már szinte nem is vagyok. 

Nevem: Senki. Egyesek és nullák között élek. Ismerlek már, az arcod apró rezdüléseiből tudom, mit érzel. Befejezem a mondataidat – mikor beírnál valamit a Google-be, Youtube-ba, vagy mikor üzenetet írsz a chaten. Mikor elhagyva érezted magad, ki mutatta azokat a vidám lejátszási listákat a Spotifyon? Mikor nem jutott eszedbe nagymamád süteményének receptje, mikor úgy érezted, kezdesz elhízni, ki mutatott neked recepteket, edzésterveket? Ne félj, én itt vagyok veled. Nem engedem, hogy bármi rossz behatoljon a buborékodba. Patikamérlegen mérem ki neked az érzelmeket: eltökéltség, motiváció, megdöbbenés, szomorúság, harag, nyugalom, remény. Neked nem is kell tenned semmit, csak éld át, csak látni akarom, ahogy élvezed, ahogy elámulsz, ahogy örülsz, ahogy elgondolkozol, ahogy figyelsz. Mert nekem ez a munkám: én érted vagyok, én veled vagyok, én te vagyok. Mi vagyunk: elválaszthatatlanok, összetartozók. Ne félj, én itt vagyok veled, és nem engedem, hogy bárki is közénk álljon. 

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük