Már rendesen sötét volt, és alig jártak az utcákon, amikor hazaindult. Kora tavasz volt, az a napközben tavaszi, éjjel őszi idő. Ahogy egyre gyorsabban szedte a lábait, egyre sűrűbben kavargott előtte a lehelete.

A léptei visszhangzottak, és arra gondolt, ha ő ilyen erősen hallja, akkor biztos másnak is tisztán kivehető: valaki jár az utcán, egy lány, kicsiket lépked, magas sarkakon, és egyedül van.

Otthon majd bezárja az ajtót, nekitámasztja a vasalót, gyertyát gyújt és beül a kád forró  vízbe. Ha erősen gondol rá, talán kisebbnek tűnik az út, amit még meg kell tennie, és  észrevétlenül ér haza.

Mennyi ház, mennyi lehúzott redőny.  Mindegyik mögött van valaki, egy ember, egy család, tévét néznek együtt, vacsoráznak, beszélgetnek. Legrosszabb esetben zörgetni fog, verni az ablakot olyan hangosan, hogy már ne lehessen figyelmen kívül hagyni. Hogy azok is érezzék, hogy baj van, akik nincsenek ennyire egyedül.

Nem volna szabad gondolnia semmire, figyelnie kell, hegyezni a füleit, hogy mikor szövődik gyors kis léptei visszhangjába egy másik, tompább zaj, valaki más széles és gyors lépteinek hangja, valaki másé, aki számára nem jelentene erőfeszítést, hogy utolérje.

Lassan jön az első sarok, ahol be kell fordulnia. Falhoz lapuljon, vagy az úttesten menjen?  A falnak nekiszoríthatják, az úttesten viszont könnyebben észreveszik, ott meztelennek érezné magát. Majd a kanyart a sarkon szélesen veszi be, köszörüli a torkát, segítség, próbálja, keres egy ritmust, egy dallamot a szóhoz, hogy könnyebb legyen kimondani. 

Akkor érezte magát így, amikor általános iskolában verset kellett mondani. Félt a lelátón ülők szemébe nézni, tudta, hogy beszélnie kell, de nem tudta, hogy képes lesz-e rá. Nem hallotta a saját hangját, nem jutottak eszébe a szavak.

Segítség. Ezt gyakorolta magában. Segítség. Torkaszakadtából kell kiáltania, ha azt akarja, hogy meghallják, ha azt akarja, hogy elhiggyék. Itt kint hideg van, bent meg meleg. Mi nem keressük a bajt, ez a mondat jutott eszébe valami filmből, hogy az emberek mindig ezt mondják. Nem keresik a bajt, ezért ha valakit megtalál a baj, a tragédia, akkor őt sem keresi senki.

Eszébe jutott egy régi kampányfilm. Tűz van, ezt kell kiabálni. Még középiskolában vetítették nekik, a filmesek igyekeztek nem túl erőszakos jeleneteket filmre vinni: kopasz férfi fekete kabátban, szőke lány kopott farmerben, kicsit dulakodtak, aztán a lány azt kiáltotta, „Tűz van! Tűz van!”. Nézte a fiúk arcát: megértik-e, hogy ilyen érzés éjjel hazafelé sétálni, eszükbe jut-e a városon át tartó saját részeg imbolygásuk szombat éjjelente, hogy mi lenne, ha lányként tennék meg ugyanazt az utat, hogy akkor mernének-e olyan nagy hanggal üvöltözni a kocsmában tudva, hogy még haza kell érniük, és bármi rossz történik, azért ők lesznek a hibásak, miért nem hívtál taxit, miért vetted fel ezt a szoknyát, miért nem aludtál a barátnődnél?

Tűz van. Ezt kell majd mondani. Befordult a keresztutcába, ahol senki sem lesett rá. Mintha a saját léptei mellett valaki másét is hallaná. Fülelni próbál, de nem akar lassítani, nem akar  könnyű célpont lenni. Tűz van, erre ki fognak jönni. Tudják, hogy nincs tűz, de ha ezt meghallják, még talán megértik, hogy itt egy ember küzd egy másikkal, itt nem lehet késlekedni.

Tűz van. Érzi, ahogy fogy a levegő, látja a lángokat, ahogy felfutnak a falakra. Egyre közelebb jönnek, érte nyúlnak, meg akarják érinteni, megragadni a derekát. 

Tűz van, és bár a tűz elől menekülne, a természettől kevésbé fél, mint egy másik embertől. A tűzzel talán lehetne alkudni, átfutni rajta, aztán hemperegni a földön, de egy emberrel soha, az nem hagyja abba addig, amíg meg nem kapja, amit akar. Tűz van. Nincs tűz. Ha tűz lenne, volna idő segítséget hívni.