Reggel még hideg van és az emberek télikabátban járnak, összehúzzák magukat, alig látszanak ki sapkájuk alól. Az épületek is elbújnak, nagy sálként gomolyog a köd. Délre erőre kap a Nap, a levegő is könnyebb lesz, a madarak birtokba veszik az eget. Kitavaszodik. Délután nehéz lesz már a kabát, valaki dereka köré tekeri, más a kezében viszi, mindenki szabadulna tőle, terhek nélkül örülne a madárcsicsergésnek, a virágoknak, a jó időnek. Aztán újra hűl a levegő, a járókelők, akik egész délután andalogtak, este már a lehető legrövidebb úton igyekeznek haza. Március van, átmeneti évszak, tél és tavasz között oda- ės visszalendül az idő, ahogy az úszó fordul egyik parttól a másikig, és vissza.

Aki reggel elindul, még nem tudja, hogy mire számíthat, a tél marad mégis az erősebb  vagy a tavasz diadalmaskodik, és mint a rég elhagyott házba visszatérő utód, lerántja a leplet az épületekről. Aki reggel elindul, megszokta már a kabátot, a téli készülődést, de szabadulna is tőle. 

Most is reggel van, és el indulok. Ez egyszer korán keltem, büszke vagyok magamra, bár ahelyett, hogy a dolgomat végezném, sétálni megyek, mintha az idő hiány volna, amit csak úgy ki kell tölteni, nem pedig egy szűk kis egérút, amiben sokáig magunk előtt görgetett dolgaink végül fennakadnak. Sétálni indulok, de nincs hova. Világjárvány van, karantén, korábbi vonatkoztatási pontjaim lehúzták a rolót, besötétítették a kirakataikat. A sarkon a pizzéria a forgalom hiányában bezárt, pedig jól esett az utcáról kifordulva belesétálni az oregánóillatba. Az írószer, aminek a kirakata elegáns töltőtollakkal és finom papírokkal volt tele, most szintén sötét. Innen általában a park felé megyek, ahol a kutyák versenyt futnak az iskolába igyekvő gyerekekkel. Most alig járnak páran, a kutyák is szomorúak, nincsenek itt a játszópajtásaik.

Az első meetingig még egy fél óra, addig kiérek a folyópartra, vetek egy futó pillantást a vízre, a lomha tömegre, ahogy lassan, de feltartóztathatatlanul halad előre, nem cipel semmit, nem halogat, mindenhonnan továbbáll, miután a városoknak és falvaknak megmutatja a Nap fényét a vízen.

Van egy kedvenc helyem a nagy platán alatt a korlátnál. Oda tartok. Mindig üres, még a legnagyobb reggeli forgalomban is. Most, hogy alig vannak az utcákon, foglalt. Egy lány áll ott, most ő élvezi a látványt. Talán az ő reggeli állomásai is megszűntek, és most idecsalta a nagy platán, a víz, a köd. Nem láttam még errefelé, talán nem is itt lakik, messziről sétálhatott ide, olyan helyről, ahol még ennyi vigasz sincs. Nem háborgatom. Hagyom, hadd bontakozzon ki előtte a reggel, a tél, a tavasz, hadd érezze, ahogy beborítja a köd. Ez most az ő reggele. Visszafordulok, a meeting 15 perc múlva kezdődik.