Sétálni akarok. Sétálni este, sétálni éjjel. Kisétálni az éjszaka közepén a városhatárig, kisétálni magam addig, amíg egy jottányi erőm sem, kisétálni magam addig, amíg egy parányi gondolatom sem marad. Sétálni akarok csendes mellékutcákon az út közepén, sétálni akarok lámpafénytől lámpafényig. Sétálni akarok. Egyedül. Csak a várossal lenni, érezni, hogy magába zár, és megtart.

Sétálni akarok éjjel, pocsolyákat kerülgetni, amikben visszatükröződik a sötét, lassan lépdelve, mint aki ráér, beleveszni bármelyik utcába, mint aki hajlandó volna bármelyik utcába beleveszni, mert hajlandó volnék rá. Meg akarom keresni minden utcában a legkülöncebb házat, ami előtt a legferdébb fa áll, aminek a kerítése a legnevetségesebb színben világít éjjel is, aminek az alapjából is süt, hogy különcnek készült, és el akarok sétálni mellette csak úgy, mintha semmi látnivaló nem volna. Meg akarok állni az összes templomtorony előtt, és nézni felfelé, mintha a templom felett be lehetne látni a mennybe, majd továbbsétálni, hiszen éjszaka van. Át akarok menni minden zebrán úgy, hogy csak a fehér vonalakra lépek, anélkül, hogy bárki elől is elállnám az utat.

Ez a város nem olyan most, mint amilyen lenni szeretne. Tudom, mert ismerem, sokat beszélgetünk éjjelente. 1:48-ig egészen csendes, olyankor kitárulkozóbb, aztán kezdi a napot az első bezárt kocsmákból kiszabadult társaságokkal. Bírja őket. Én más utakat választok magamnak, így egy saroknál mindig kettéválunk. Ő tudja merre kell mennie, én meg. Nekem nem kell mennem sehová, én menni akarok.

Sétálni akarok. Éjjel, úgy, hogy csak néhány taxi hajt el mellettem, úgy, hogy kikerüljük egymást a fel-feltűnő kutyás arcokkal. Ők sietnek, sietnének, én meg mintha hazafelé tartanék, oda sem nézek, amíg lát. Nincs titkom, pedig csak azok járnak sötétben, akiknek titka van, vagy akik a késő délutáni műszakban vannak, de ők külön kaszt. Nincs titkom, és nem járok késő délutáni műszakra, én csak sétálni akarok érthetetlenül, különböző tempókban, esetleges irányokba, ahogy Krasznahorkai a menekülést tanítja.

Nincs menekülni valóm persze, csak sétálni valóm van, vágyam, hogy újra bejárjak minden teret, amit most magára hagytunk, hogy megálljak minden köztéri szobor mellett, ami most magamra hagyott, hogy ne csak irigykedve nézzek a pizzafutár után, hogy ne csak a hosszú sugárutat nézzem az ablakból, ahogy kong az ürességében és a pusztaságában, hogy ne csak négy fal szippantson be, hanem egy egész város, hogy el tudjak tűnni, feloldódni a városi ködben, eltűnni egy fa alatti árnyékban, és aztán visszafordulni, amikor sétáltam eleget.

Vissza akarok fordulni, amikor kisétáltam magam. Vissza akarok fordulni, és haza akarok jönni. Nem hazajönni a bevásárlásból, hanem rendesen. Haza haza.