A sárkány száműzetése

Vannak a városnak olyan részei, amiket csak akkor látok, amikor elhagyom és amikor megérkezem. Találgatom, hogy milyen lehet ezekben a kerületekben élni? Állandónak maradni ott, ahol mindenki csak átutazik. Egy ilyen helyről nézve lehetetlennek tűnhet, hogy ebben a sok autóban, kamionban és buszban emberek ülnek. Az egymás után érkező járművek olyanok, mintha egy nagy sárkány részei lennének, ami így, darabokra szakadva próbál visszatérni szülőhelyére, ahonnan ezer éve száműzték a tisztes polgárok.

Az iparnegyedek látványa az első és az utolsó élmény minden városból. Nincs díszítés, nincs pompa, a dolgok helyét a célszerűség határozza meg. Eső után van, szürkül, felkapcsolták a reflektorokat a gyárudvaron, a nagy üres tér közepén egyetlen vödör. Minden bizonnyal munkások hagyták ott, hogy holnap visszatérhessenek a félbehagyott feladatukhoz, de ezt ez a vödör nem tudja. Számára nincs tér, csak az, ahova épp viszik, neki nincs idő, csak annyi, ami éppen van: most ez a szürkület, az udvar, a bezáródó távlatok.

A gyárak után mindig egy töltés következik. Mintha egy városfal lenne, amit a külső ellenség miatt emeltek, holott éppen a várost átszelő folyót hivatott megzabolázni. A töltésen belül tízemeletesek sorakoznak. Első látásra otromba, szürke óriások, de ezekből az ablakokból nyílik a legszebb kilátás a városra.  Aki itt él, annak ez a látvány osztályrész. Nem épületeket lát, mint a kilátók turistái, hanem mozgást a nagy egészben, a fények remegését, az élet fojtott készülődését, amit tavaszodván, az első meleg napsütéskor először ő érez.

Mintha itt véget is érne a város, és egy új tartomány kezdődne a maga uraival: sűrű tuják mögé rejtőző házak, drótkerítéses, szőlőlugasos kiskertek. Errefelé a tekintet nem kalandozhat olyan szabadon, lombok rejtik a házakat, de az utcák szélesebbek, az autók sem sietnek: bőséges a tér és az idő. Az itt élők megtartják maguknak.

Hogy mi jön ezután, nem tudom. Talán egy gótikus óváros fogad bent, talán felhőkarcolók. Talán széles promenád a folyó mentén, talán magas homlokú épületek, amik egymással versengve másolják ablakaikba a felhőket. Talán szuvenírboltok, felespoharakon a Himnusz, kulacson a Szent Korona, strandtörölközőn a Hiszekegy. Talán csak csönd, az utca jobb- és bal oldaláról egymással farkasszemet néző plakátfejek. Arisztokratikus sárga, polgári törtfehér, munkásbarna, matrózkék, menedzserszürke.

Bármi is vár rám, egyelőre a város határában veszteglek, dugó van, csak a kocsisort látom magam előtt, a szürkületben egyre erősebb fényeket elúszni az autók íves karosszériáján. Amikor megérkezem, nem lesz bátorságom felemelni a tekintetem az úttestről. Elképzelem ezt a várost, mert csak így juthatok közelebb hozzá.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük