Cézár a lépcsőházban

Amikor kicsi voltam, a lépcsőházunkban az egyik lakásban élt egy macska. Cézárnak hívták. Furcsa névnek gondoltam. Hallottam már olyat, hogy nagy testű, daliás németjuhászokat Hektórnak vagy Vezérnek nevezzenek, de hogy egy fekete macskát Cézárnak hívjanak, olyat még soha. Cézár sem volt kicsi, bár nem is volt túl nagy. Már arra sem emlékszem pontosan, fiú volt-e vagy lány. A neve alapján most már azt mondanám, fiú volt, de kecsesebben, óvatosabban járt, mint a kandúrok, mancsát mintha az ő számára előre kivájt kis mélyedésekbe illesztette volna. Sárga szeme világított, mintha mindenről tudna, amit aznap nem mertem elmondani otthon, és minden rosszasággal együtt, azt is mondaná: megbocsátok.

Cézár gazdája egy fiatal pár volt. Nevettek, ha csókolommal köszöntem nekik, nyugodtan mondd, hogy szia, és anya is mondta, hogy nyugodtan mondjam, hogy szia. Onnantól jó hangosan köszöntem nekik minden reggel, mikor találkoztunk, Sziasztok. Hogy mindenki tudja, én már a nálam öregebbeknek is köszönhetek így. Korán mentek a munkába mind a ketten, általában összetalálkoztunk a lépcsőfordulóban, ők, anya, meg én – és Cézár. Nem akarták bezárni a macskát a lakásba egész napra, ezért hagyták, hogy szabadon kóboroljon a lépcsőházban. Kati néni, a szigorú alsó szomszéd morgott eleinte, de miután Cézár egy nap odasétált hozzá, és puha mancsát a papucsából enyhén előtűnő lábfejére helyezte, utána sokkal kedvesebb lett. Valahányszor látta Cézárt, megsimogatta, még a lakásba is beengedte néha, ahol adott neki egy kis maradék húst vagy tejet.

Az elején féltem Cézártól. Koromfekete szőre volt, a sárga szeme úgy világított, mint ébredő bozóttűz a nagymamám kertjében, amikor augusztus 20-án éjjel a szomszéd telekről tűzijátékot lőnek fel, és mi figyeljük a keretet, hogy hol kap lángra. De Cézár szelíd volt. Persze tudott volna bántani, mert bár puhán járt és még egy kisgyereknek is eltűrte, hogy selymes mancsait simogassa, valójában nagy erő szunnyadt benne. 

Nagyon szerettem Cézárral lenni, amikor már engem is a bizalmi körébe fogadott. Valahányszor elindultunk reggel, ő ott volt, és amikor hazaértünk, a lépcsőházban várt minket. Néha hétvégén is kiengedték a gazdái, és akkor egész nap rongylabdával játszottunk, én gurítottam, és ő úgy tett, mintha egérre vadászna, a lépcsőfordulóból rárontott,  harapdálta, ütögette jobbra-balra.

Sokszor szerettem volna reggel Cézárral maradni. Mikor mentünk az óvodába, arra gondoltam, milyen jó Cézárnak, aki otthon marad, kénye-kedve szerint járkál a lépcsőházban, mintha az ő birodalma lenne. Az óvodát nem szerettem, mert mindenki focizott, és én nem tudtam focizni. Nem is igazán értettem, mi ez a nagy hűhó a labda körül, és hogy miért kell olyan erősen nekirúgni a kapusnak, hogy szegény ijedtében elhúzódjon, és a földre vesse magát. Úgy szerettem volna játszani, ahogy Cézárral. Csendben, mozdulatlanul figyelni valamit. Egy rongylabdát vagy egy egeret. Kiszámítani a mozdulatait. A fejével gondolkodni mindaddig, amíg már olyan jól nem ismerem, hogy olyan legyen, mintha én lennék az, akit figyelnek. Ilyenkor kell ugrani.

Aztán iskolába mentem, de még jobban szerettem volna Cézárral lenni. Az óvodában nem volt kötelező focizni, színezhettem is helyette. De az iskolában nem játéknak hívták, hanem tornaórának, ami mindig focival ért véget a fiúknak. Én voltam a kapus. Nem volt szabad elhúzódnom a labda elől, bármennyire is féltem. Más órákon viszont egy helyben kellett ülni. Nem volt szabad akkor szaladni, amikor én szerettem volna, csak a tornaórán, de akkor meg nem szerettem volna. Csak Cézárral, úgy, hogy fut előlem, mert ő a jaguár, én meg a vadász, aki nem megy haza a jaguár bőre nélkül.

Az iskolában is tanultunk jaguárokról. És távoli országokról, tájakról, növényekről, amik magas fákon élnek, meg más állatokról az óceánok mélyén. Egyre szívesebben jártam már iskolába, és egyre jobban vártam, hogy reggel elinduljak. Nem volt már kötelező focizni sem, lehetett kosarazni vagy futni. Egyre több osztálytársamat ismertem meg, sokszor délután is együtt maradtunk, fogócskáztunk az udvaron, a téren. Egyre kevesebbszer jutott eszembe, hogy milyen jó volna Cézárral játszani. Egyedül mentem már az iskolába és haza is egyedül jöttem. Ismertem a terek nevét, kezdtem megismerni a várost, emlékeztem, melyik utcán van a kedvenc tejivóm, és hol lehet gofrit kapni. Nem akartam otthon maradni többé sem reggelente, sem hétvégén.

Egyik délután arra jöttem haza, hogy sírás  visszhangzik a lépcsőházban. Cézár fiatal gazdái és Kati néni egymás vállán zokogtak. Cézár megszökött. Szép nyári nap volt és valaki nyitva hagyta a lépcsőház nagy ablakait. Senki sem találta Cézárt az utcán sem, nyoma veszett, féltünk, hogy soha többé nem kerül elő. Plakátokat raktunk ki a villanypóznákra, felhívtuk az állatmenhelyeket is, de hetekig, hónapokig semmi hír nem jött. A fiatal pár elköltözött. Sziasztok. Utánuk soha többet nem köszöntem így senkinek a lépcsőházban.

Egyre többet gondoltam távoli országokra, és egyre kevesebbet Cézárra. De nem felejtettem el. A legváratlanabb pillanatokban jutott eszembe. Éjjel, ha hazafelé sétáltam egy buliból, azt képzeltem, hogy tisztes távolságból Cézár követ, vigyázza a léptemet hazáig. Ő már biztosan végigjárta a város összes utcáját, sikátorát, ösvényét. Ő már olyanokat is látott az éjszakában, amiket én még soha, és most engem néz, ahogy egyedül megyek hazafelé. Figyel a világító sárga szemével.

Aztán úgy alakult, hogy egy távoli országban folytattam az iskolát. Új könyveim lettek, nem az anyanyelvemen íródtak, a füzetembe is ezen a másik nyelven írtam, és ezen a nyelven beszéltem a többiekkel is. Új dolgokat tanultam, és rengeteget felejtettem is. Nem emlékeztem például a régi iskolatáskámra, nem emlékeztem arra, mi volt a kedvenc szendvicsem az iskolabüfében, nem emlékeztem arra, milyen volt a kora tavaszi reggeleken futni menni az osztállyal, ahogy arra sem, hogy melyik utcában van a kedvenc tejivóm. Nem emlékeztem, mit ittam mindig abban a kocsmában, ami azóta bezárt, vagy hogy melyik buliban hagytam el azt a kesztyűmet, amit négy évig hordtam minden télen.

Most újra itt vagyok. A szülővárosomban. Egy világjárvány miatt éjszakára kijárási korlátozásokat léptettek érvénybe a hatóságok. Egy rövid kis sétára indulok a városba, ki a folyópartra. Mindig szerettem nézni, ahogy kavarog a víz felett a köd a téli hidegben. Hazaindulnék, de az úton, ahol évekig jártam most felújítási munkálatokat végeznek. Cézár biztos hazatalálna innen. Magamon éreztem a világító, sárga tekintetét. Figyel, mint régen a rongylabdát. Most kiderül, emlékszem-e még rá, hogy mikor kell ugrani.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük