Mindig is egy kikötővárosban akartam élni. Nem tudom, hogy pontosan honnan jön ez a vágy, de mindig is vonzott a távolból kibontakozó hajók, a minden tájékról érkező hajósoktól hemzsegő kocsmák és a titokzatos rakományokat rejtő kamrák gondolata. Kiskoromban persze könnyebb volt ezt elképzelni. Kalóz akartam lenni, talán, mert nem ismertem a törvényeket, csak a szabadságot, és azt akartam, hogy minél tovább tartson.  Vitorlás volt a jelem az óvodában, ezt hímezte édesanyám a tornazsákomba, hajómatricát ragasztott az étkészletemre, tolltartómra. Ez különböztette meg azt, ami az enyém.

Azt képzeltem, az utcasarkok a kikötővárosokban is derékszögűek, és ugyanúgy körutak tartják össze, ahogy a szülővárosomban, de ahogy a sugárút a kikötő minden tervezést felrúgó kavalkádjába ér, a kínkeservesen felépített rend kifullad, legyőzi a tenger. A hullámok megtörnek dokkokon, de ez csak hadicsel: végül mindig a kő veszít, ahogy az alga, a kagylók, a halak birtokba veszik az emberek számára láthatatlan tájat.

Nem tudom, milyen lett volna egy ilyen helyen felnőni. Hogy mit éreztem volna, látva a város szánalmas próbálkozásait a rendre: a vámtiszteket, akik fejüket kapkodva próbálják lejegyezni a bemenő és kimenő hajókat, a csendőröket, akik az utcalámpák fénykörében ácsorognak, mert nem mernek bemenni a sötét sikátorokba, a nagy, lomha, formátlan hadihajókat a távolban, amik ugrásra kész varangyként tespednek a horizonton.

A szülővárosom egy megyeszékhely Magyarországon, a Dél-Alföldön, közel a határhoz. Két folyó találkozásánál fekszik, tengere nincs. Itt rakodták ki az erdélyi sót, majd innen szállították más városokba. Kalóz nem lehettem volna, csak kereskedőket fosztogató betyár, vagy sószállító hajók biztos kezű kapitánya. Látom a tömböket, ahogy lomhán hevernek egymáson, miközben a munkások körbejárják, nézik, tapogatják őket, fogást keresve rajtuk. Látom a vámosokat és adószedőket, akik mindent lemérnek, könyvekbe írnak, és viszik a hivatalokba. Egy kikötőváros a szárazföld belsejében, ahogy magzatpózban gubózik a folyószeglet köré, azon lüktet, mint egy nagy szív.

A város körül kis falvak tarkította síkság. Kisebb foltnyi erdők, nagy esőzésekkor a pangó belvízben madarak isznak, szúnyogot csipegetnek, mint valami oázisban. A buszról messze ellátni, az utak hosszúak és egyenesek, nem úgy, mint a hegyekben. Nincsenek hajtűkanyarok, új és új völgyek a sarkon túl: ami van, az mindig a következő falu, jelzőlámpa, bekötőút, tanya. Azon kívül nincs más, csak a távolság, a horizont, a tér, mintha itt kezdett volna építkezni a teremtés első napján az Isten.

Mikor utazom, és hoz a busz a falvak felől a városba, az utcákon át be a folyóparti fasorra, nézelődöm, hol egyik, hol másik szememet takarom le, mintha távcsőbe néznék a fedélzeten: keresem a látószöget, amiből a folyó, a só, a horizont tengerré áll össze. Ha megvan, már csak azt kell eldöntenem, ki vagyok: betyár, csendőr, adószedő, kalóz, vámtiszt. Bármivé válok, a város velem játszik, így kísér a következő megállóig.

Szalagavatós táncpróbára megyek. Ahogy a fasoron sétálok, a keringőt gyakorlom, gondosan a macskakövekhez illesztve a lépéseimet. Jövőre már nem ebben a városban tanulok. Máshol fogok élni. Megpróbálom az eszembe vésni ezt a pillanatot. Ki tudja, mire emlékszem majd ezekből az estékből, utcákból, keringőből. Ezt most nem akarom elfelejteni. Tél van, vékony jéghártyák úsznak a vízen, a ködtől a híd túloldaláig sem látni. Késésben vagyok, de nem akaródzik továbbindulni. Mintha várnék valamire. Arra, hogy a ködből kibontakozzon egy hajóorr, egy fehér vitorla, és megérkezzen a só, amivel felszórják az utcákat, amit nagy, vörös húsokba dörzsölnek, ami beleivódik az utcakövek közé, a városba, és minden lakójába, kioldhatatlanul. 

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük