Átúszni a Tiszát

Ha tizenkilenc évesen egy új városban különböző társasággal és különböző palack borokkal a bokád mellett mindig ugyanazt a pontot nézed, egyszer csak elkezdesz azon gondolkozni, hogy milyen lehetett volna itt felnőni.

Csak ülsz a rakpart lépcsőin, beszélgettek, semmiségekről, de mélyen, ahogyan csak az elsős bölcsészek tudnak. Közben nem veszed le a szemed a Lapos homokjáról. Persze még fogalmad sincs róla, hogy Laposnak hívják, de tudod, hogy mindig ott lettél volna. Ott ültél volna lent egész kamaszkorodban, és nézted volna a másik partot.

Persze ha ott nőttél volna fel, tudnál úszni. Így csak seggest ugrani tudsz, mert annyi helyetek volt a gátnál, ami felduzzasztotta a patakot. Intim volt, mint idegenekkel egy nagyobb családi medencében, de alig voltatok rá, pedig a helyet mindenki ismeri. Most így jobban belegondolva, elég vadromantikus volt az egész. Mintha a Pál utcai fiúk leugrottak volna Csónakoshoz.

Nem tudom, hogy átúsztad-e volna a Tiszát. Azt hiszem, nem. Mindig is stréber voltál, de nagyon szerettél volna elég punk lenni ahhoz, hogy tegyél valamit, amin valaki úgy igazán felcseszi magát. Valószínűleg vízi hullának lenni elég idegesítő dolog, mégis, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem tetted volna meg.

De biztosan elindultál volna néhányszor. Játszottál volna a lehetséges megfelelő pillanatokkal. Tizenöt-tizenhat évesen az ember pont annyira vágyja a halált, mint az életet, és te mindig dönteni akartál. Megmérni, hogy érdemes vagy-e. Persze, tudtad volna, hogy igazából nem tesz alkalmassá az életre a jó kartempó, az erős tüdő és a kitartó lábmozgás, de nagyon tenni akartál valamit.

Persze könnyebb így. Hogy nem itt nőttél fel. Nem kell egy életen át bánnod, hogy nem tetted meg. Hogy nem voltál rá képes. Hogy meg se próbáltad. Most már tudod, hogy ilyeneket csak a kamaszok csinálnak, és érted, hogy valójában mennyire nem jelentett volna semmit, még úgy is, hogy akkor számodra ez érte volna az egyetlen mindent. A szembe rakpart legalsó lépcsőjét megérinteni az ujjaddal.

Azon persze biztosan nem gondolkodtál volna, hogy hogyan fogsz visszajutni. Hogy marad-e majd elég erőd visszaúszni, vagy majd kigyalogolsz, és átsétálsz a hídon. Vagy hogy majd lestoppolod a parti őrség egyik csónakját. Az nagyon punk lett volna. Egész kamaszkorodban ezen vihogtál volna, hogy amúgy ők a felelősek azért, hogy jó legyen a parti, és te ültél a csónakjukban. Talán még egy cikket is kanyarítottak volna belőle a nyári uborkaszüret közepén. Apád biztosan büszke lett volna rád. Persze anyád is, de ő azt mondaná, hogy aggódott. Nem számított, hogy te is, mert most te bizonyítottál.

Ha öreg leszel és demens, majd azt fogod hazudni az unokáidnak, hogy egyszer átúsztad a Tiszát és a parti őrség vitt vissza. Még jó régen, amikor jobban néztél ki, de végül az egészet szárazon megúsztad. Mesélni fogsz nekik az apád büszke tekintetéről is. Persze nem fogod tudni, hogy hazudtál, fel se merül majd, mert hát tényleg olyan valóságosnak tűnik. Minden pillanatát átélted és átgondoltad már. Azt azért érezni fogod, hogy a szóviccedet nem vették észre. Talán az egészre nem is figyeltek. 

Kép: Matyi
Szöveg: Sziszi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük