A városi nomád

Tudtam, hogy kellett volna sál is.” Összehúzod magadon a kabátot, behúzod a nyakad, ahogy a buszmegállóban állsz. Felkapod a lábad, járkálsz, de csak épp annyira, hogy ne tűnj türelmetlennek, idegesnek. Összegörnyedsz, hogy védd a nyakad a szúrós hidegtől, pár perc múlva fájni kezd a hátad, gyorsan kihúzod magad, nehogy szégyenben maradj bárki előtt is, aki ezen az őszi reggelen erre tévedne. Amikor elindultál, nem vettél sálat. Hiába vizsgáltad a szobából a felhőket, figyelted kint a lombokat, ahogy fújja a leveleket a szél, eltévesztetted az évszakot, a tél és a nyár egyértelmű, az ősszel és tavasszal szemben viszont tanácstalan vagy. Biztos mindenki így van ezzel, gondolod. Biztos mindenki összezavarodik, amikor elkezdik bepakolni az asztalokat és székeket a sétálóutcán az éttermek és bárok teraszairól.

Feltűnik egy ember. Bakancsot visel, széldzsekit, a hátán túrahátizsák. Fiatal, úgy húsz és harminc között. Kirándulni megy vagy munkába? Bármelyik is, biztos van nála egy kulacs, termosz, apró zseblámpa, műanyag dobozban ebéd, rántott cukkini zöldséges rizzsel. Te csak állsz, próbálod kitalálni, ki ő. Hogy járhat ilyen fesztelenül ilyen ismerősen a városban, miközben bármikor képes lenne elhagyni mindent.

Határozott, minden eshetőségre felkészült, esőre, szélre, napsütésre, októbertől márciusig biztonságban van. Nem úgy, mint te, aki még sálat sem vettél fel reggel, és már fáj a hátad a kuporgástól, ahogy próbálod a kabátod gyűrődéseiben tartani a meleget. Úgy érzed magad, mint egy kisgyerek, akire ráparancsolt a tanító, a hirtelen érkező ősz, és ez a széldzsekis, túrahátizsákos városi nomád mindent jobban csinál nálad.

Pedig hidd el, neki ez nem kedvtelés: életösztön. A városi nomádok megtanulták, hogy az életben semmi sem biztos: a fejük fölött házasságok értek véget, apák, anyák mentek el, majd jöttek helyettük mások, csőd szélére került családok költöztek el az új építésű, terméskő falú amerikai konyhás házukból, és elegáns ruhába öltözött, épnek tűnő emberekről derült ki egyik pillanatról a másikra, hogy a testükben burjánzó sejtek miatt már csak hónapjaik vannak hátra. Nap mint nap értesülnek róla, hogy távoli országokból százezrek indulnak el, hogy olyan földet keressenek, ahol erdők vannak és folyók, és a romok között nem katonák, hanem turisták járkálnak fel-alá.

Ők azok, akik mindig elvágyódnak: a városból az erdőbe, erdőből a tengerpartra, tengerpartról a hegyekbe. Ismerik a rejtett ösvényeket, a rövidebb utakat, ami másnak emigráció, nekik túra, a határőrök idegenvezetők: “tud egy jó kocsmát errefelé?”, “melyik a legszebb út a régi erődhöz?”. A város terep, az otthon fedezék, a tér zóna, az utca átjáró, a panoráma les, a munka zsákmány.

Nézed őt. Te nem tudnál így élni. Azon gondolkozol, hogy állna neked ez a széldzseki, milyen kulacsot vennél. Eszedbe jut nagyapád bicskája, amit ki akartál nyitni, de letört a körmöd. Ekkor találkozik a tekintetetek. Észrevette, hogy nézed: te, a városlakó, a polgár, őt, a felfedezőt. Ne érezd magad kényelmetlenül, nem vet meg, amiért minden kényelmet adottnak veszel. A szemében nem látsz gőgöt, de még eltökéltséget sem. Érdeklődést látsz. Ilyet utoljára falun láttál, a macskák néztek így, akik a nagyszüleid kertjébe tévedtek. Kóbor jószág, felméri a környezetét, vizsgálódik. Nem tudja, kiben bízhat meg. Mégis te érzed magad állatnak, elkényelmesedett házi kedvencnek, és őbenne látod az idegent, aki hiába érkezik messziről, mindig szívesen látott vendég a házban, olyan helyekre is bejáratos, ahova te sosem mehetnél.

Megszólítanád, hogy kifaggasd, kérdezd az élményeiről, de mintha mi sem történt volna, továbbsétál. Mintha neki nem jelentene semmit ez a találkozás. Csak megy tovább, rád se néz, magadra hagy az őszi reggelben.

Nézel utána. Szégyenkezel. Se kulacsod, se késed. A rántott cukkinit sem szereted, salátát is csak a kollégáid miatt rendelsz, utána muszáj megjutalmaznod magad egy csipsszel. Nem tudnál egyszerre itt hagyni mindent. Nem a halottak, nem is az élők marasztalnak. A Földváry utca és a Petőfi sugárút sarkán az a gyorsétkezde, ahova néha csak úgy befordulsz, minden ok nélkül, a lábad készen találja már a mozdulatot a sarkon. A Csuka utcában mindig ugyanott mész át a túloldalra munkába menet, általános iskolás korodban még azért csináltad, hogy szerencsét hozzon, most már inkább kegyelemből: nem akarsz már a nap elején megsemmisíteni valamit, ami régen olyan fontos volt. Nem, ha minden összeomlana sem tudnál elmenni. Nem vagy nomád, nem is akarsz az lenni. Ezen az őszi reggelen amúgy is nehéz elképzelni, hogy küszöbön állna a klímakatasztrófa. Majd ha beérsz, veszel egy kávét az automatából. Mondjuk a termosz, na az nem hülyeség. Talán a hétvégén kipróbálsz egy új kocsmát is. Elmész a múzeumba, ahol utoljára gyerekkorodban voltál, kibiciklizel Magyarország legmélyebb pontjára a várostól szélére, beiratkozol a helyi könyvtárba. Írni kéne a többieknek is, végre megszervezni az osztálytalálkozót, elmenni velük egy szabadulószobába. Dolgod van még, feladatod. Maradsz. Ameddig kell.

This image has an empty alt attribute; its file name is Matyi_jav-1-1024x1024.png
Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük