Uncategorized kategóriaarchívum

A mindjárt ottlevők

Te is tudod, hogy csak kétféle ember van, és azt is, hogy mindketten ugyanolyan szomorúnak tűnnek. Az egyikük a telefonját nyomkodja. Közösségi oldalak, e-mail fiókok nyílnak meg, záródnak le az ujjai alatt, képeket görget, időzik, le, időzik, le. Egy régi barát a tanulásról posztol, le, a matektanárnő Prágában járt, boldognak tűnik. Le.  Néha felnevet, ha egy jó mémet talált, vicceset, váratlant, de az sem tart sokáig. Megtöri a villamos rendes zaját.  Nem szokás ez. A nevetés. Pláne egyedül.

A másikféle ember kifelé néz. Próbálja elfelejteni, hogy másokkal van összezárva, igyekszik nem észrevenni a közelséget, a saját sorbarendezettségét. Kívül tágasabb, így tekintetével a mindenkori kintet keresi. Nem fókuszál rá tereptárgyakra: épületek, táblák, fák, biciklisek. Nem lát semmit, pláne semmi olyat, amit nézni érdemes.

Menekülni próbálnak, de nem úgy. Nem a valóság elől, és nem tudatosan. Mármint nem úgy a valóság elől. Nem törik meg az utazást kínos szemkontaktusokkal, nem néznek vissza rájuk, nem mérnek végig másokat öntudatlanul, és nem látják, hogyha ők mégis megmérettetnek. Nincs dolguk a villamoson ülőkkel. Ott sincsenek, ahogy mások se. A villamos sincs sehol a két állomás között.

A villamoson képtelenség lenni, ez az utazás első szabálya. Ha be is kéne vallani, csak annyit írnak, hogy „Mindjárt ott vagyok”. Két helyzet van: tíz percre vannak bárhonnan, vagy épp most fognak leszállni. Amikor érzik,  talán már eljött az idő, felnéznek. Akkor először keresnek: soha fel nem tűnt házfalak és fák kanyarulatai szerint mérlegelnek. Észre sem veszik, de felismernek egy helyet valami alapján, amiről soha nem is tudták, hogy létezik, és amit azonnal el is fognak felejteni. Arra figyelnek, hogy most ők jönnek.

Az egyikféle ember is elteszi a telefonját. Innentől már csak egyféle ember van. Nem szól másokhoz, de úgy nyomja meg a leszállásjelzőt, hogy mindenki értse, aki közte és az ajtó között áll. Le fog szállni. Próbál nem rágörcsölni, nem fontos annyira. Az utolsó lehetséges pillanatig ülve marad. Csak akkor áll fel, amikor már beértek a megállóba. Az ajtónyitás előtt. Nem tolakszik, de céltudatosan tart kifelé. Megnézi, hol van a villamosnak és a peronnak a határa. Inkább csak odapillant. Minden nap itt száll le, tudja, kívülről, de azért odapillant. Ahogy a pap is mindig olvassa a Miatyánkot. Legalábbis mindig előtte van a könyv.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Reggeli zene

David Bowie – The Man Who Sold The World

We passed upon the stair

Kilépek a nagy tízemeletesből, tél van, reggel, de a fény nem hoz vigaszt: csak erősebb így a házak szürkesége. Ugyanaz az út mindig. Hiába is magyaráznám, milyen fárasztó, hogy már én érzem magam úgy, mint egy kitaposott cipő, amit lassan koptat, formál, kitapos a beton, a lakótelep, az út, te azt mondanád: én választottam ezt a munkát, lakóhelyet, életet. Elcserélném veled. Na jó, nem minden percét, de ezt a reggelt például igen: nem kell se a szürke ég, se a lassú, de folytonos szél, ami, ha nem fújna, talán el is veszteném az egyensúlyom, mert már nem volna minek ellentartani. Előveszem a fülhallgatóm, zenét kapcsolok.

We spoke of was and when

Ezzel járulok hozzá a reggelhez: a kukásautó járja végig a házakat, a munkások legallyaznak egy túl terebélyes fát, a boltos kinyit, jönnek menetrend szerint a buszok, és én ezeket minden reggel más dallamra figyelem. A hörgő metál alatt a buszsofőr komor tekintete, mint az alvilág kapujának őrzője, Bach alatt észreveszem az eleganciát az eladó mozgásában: ahogy felemeli az újonnan érkezett árut, nem görnyed, kezében a dobozzal teljesen kiegyenesedik. Most haladok el a kirakatsor előtt. Legalább két percig nem vagyok egyedül. Ketten sétálunk, a tükörképem meg én.

Although I wasn’t there
He said I was his friend

Nem szeretném tudni, ma hogy nézek ki. Csak álmosan magamra vettem a legfelső ruhát a szekrényből, meg sem fésülködtem. A fürdőszobatükör kíméletes, rajtam kívül csak a jól ismert tárgyakat, a fogkefét, a fogkrémet mutatja, de ezek a kirakatok alattomosak: itt a legújabb divat, minden, ami ezen a reggelen lehettél volna. Az ember csak bámul a ruhákra és cipőkre, ha ezeket hordanám, nem kéne erőlködnöm, ők majd kezeskednek értem, amíg nem döntöm el, hogy ki is legyek. 

Which came as some surprise
I spoke into his eyes, ’I thought you died alone
A long long time ago’

Állok a megállóban, körülöttem megkezdődik a csúcsidő. Nem tudok olyan gyorsan megpördülni a tengelyem körül, hogy belássam az egészet: a menetrendet nézem, rajtuk a letépett matricák ottmaradt csonkjait, a szemben levő tízemeletest, ami kihúzza magát, ahogy megcsillan az ablakain a fény, a földön egy összecsomósodott zsebkendőt, a csatorna felé gurítja a szél. Valakinek biztos tartogat ennél szebbet is a reggel. Rólam sem árul el semmit, hogy mit látok: ki tudja, ki vagyok a szemközti ház ötödik emeletéről nézve, ahogy árnyékom hosszúra nyúlva szegeződik a körút felé. Ki tudja, aki mögöttem áll, mit lát belőlem: egy kabátot, leszegett fejet, fülhallgatót, táskát, vagy a részletek valami olyan rendszerét, amire nem gondoltam volna soha.

 „Oh no
Not me
I never lost control
You’re face to face
With the man who sold the world

Nem gondolok az anyukára, aki a két kisgyerekét óvodába viszi, nem gondolok a buszsofőrre, akinek tegnap vesztett a kedvenc csapata, és harmadik hete megy ki magánba hétvégente, nem gondolok a diákra, aki történelemből felel, és most évszámokat mormol, nem gondolok a férfira, aki ma kezd az új munkahelyén, amit három hónap munkanélküliség után kapott, nem gondolok a nyugdíjasra, aki vásárolni megy, mert csak a boltban tud emberekkel beszélni, nem gondolok az emberekre, akik ezen a buszon ülnek velem, mert célba kell érnem, ahogy nekik is, csak hagyom őket menni, hagyom őket menni tovább.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Rakottkrumplinak való

Mert nem elég az, hogy tőlük zeng a lakótelep, még beszélgetnek is az emberrel, nem is gondolják, hogy az embernek dolga lenne, dohog magában Betti, amikor sikerül bejutnia megpakolt szatyraival a lakásba.

Szép krumplikat és szép füstöltet kapott a Mars téren, öröm őket hazacipelni, ha az embernek a karja is leszakad, akkor is, de ezek nem tudják mi az, csak a pletykálás megy, ha meghallgatja őket, elmegy az ideje, ha nem, kibeszélik őt is. Pedig Betti sietett, tényleg tele volt mindkét keze. A krumpli mellé vett tojást, sajtot, kolbászt és lecsókolbászt, tejfölt, újhagymát… Ahogy egy jó rakott krumplihoz kell.

Nem tétlenkedik. Tálat vesz elő, vizet tölt bele, kiveszi a kukát és a székek közé teszi, majd leül, és nekilát a krumplipucolásnak. Mert a kurva Kati néniéket megint nem sikerült megúsznom, füstölög tovább. Ez a vénasszony, ha tehetné, egész nap pletykálkodna. Persze neki Orsi hoz a szocotthonból ebédet, ennek meg az még vacsorára is elég. Semmi dolga nincsen. Még két perc, és az orrára csapom az ajtót. Még szerencse, hogy megjött Gizi néni, na az meg a zsák foltja, de legalább megszabadultam tőlük. Ezek felől az ebédből aztán vacsora se lenne. Ezen a nyomorult lakótelepen mindig résen kell lenni. Itt nem figyelsz, és ellopják az idődet, az életed, a szemed is kilopják.

Aztán én még ne mondjak semmit. A szegény Dávidka, az. A szerencsétlen annyi időre hagyta lent a biciklijét, hogy felment az öregapjához a patika felé a receptekért, aztán már nem is kellett többet tekernie. Ez is vicces. A vénasszonyok bent ülnek egész nap az ablakban, ilyenkor persze egyik sem látott semmit. De ha a gyerek rugdossa a kavicsokat, akkor nem röstellnek feljönni a fájós lábukkal a negyedikre. Jó is, hogy eszembe jutott! Ha végzek a rakott krumplival, én is behozom a két kis szekrényt a lépcsőházból, mielőtt valakinek nagyon megtetszik.

Csöngetnek. Ilyenkor. Legalább már a krumplit megpucolta, nem aközben zavarognak. Biztos a futár. Délutánra ígérte az SMS, de hát ezek is olyanok, mint a vakondokok. Bármilyenek. Betti keresi a tárcáját, tudja, hogy kivette a szatyorból. Igen, az éjjeliszekrényre tette. Csöngetnek, másodszor. Pillanat, kiáltja Betti, és egy pillanat múlva tényleg nyitja az ajtót. Futár. Egy hatalmas csomaggal. Mármint nem olyan hatalmassal, de elég naggyal, egy csomaghoz képest. Olyan hatcipőnyi. Vagy tizenhét kozmetikai ajándékcsomagnyi. Negyven nokiásdoboznyi. Száz doboz tamponnyi. Szóval nem akkora, mint amit gondolt amikor Attila arra kérte, vegye majd át a csomagot. Mindegy. Ötezer-hétszáz forint. Hatezer. Maradjon, viszlát. Köszönöm, szép napot. Szép napot, mondta Betti is, majd berugdosta a csomagot annyira, hogy be tudja csukni az ajtót.

Ez is megvolt már ma legalább, veszi tudomásul, majd visszasétál a konyhába, a konyhaszekrényben matat a tojásfőző lábasért, majd meglepetten és értetlenül fordul az asztal felé: mégis mit fog majd másfél kiló karikára vágott nyers krumpliból csinálni, ha ugye rakott krumplit, azt nem.

Fotó: Matyi
Írás: Sziszi

Orsiék Szegedre jöttek a lezárások idején

Orsi és Gergő Kispesten beugrottak egy odúba, és a Honvéd téren másztak ki. Érkezésük nem ért minket váratlanul. Hetekkel korábban megbeszéltük, hogy jönnek, előtte való este számunkra is világossá vált, hogy tényleg. Most először megnézik a várost, jönnek itt lenni, és örülnének, ha csatlakoznánk.

Orsi, biztosan hallottál róla, van egy ilyen világjárvány, bezártak mindent, azt sem tudjuk, hogy hol tudunk majd pisilni, egyébként is szét fogunk fagyni, cigizni se fogunk tudni maszk nélkül, nem tudunk hová beülni sem. Nincs értelme most jönni. Tényleg nincs.

Orsiék mégis jöttek szombaton reggel, és mi prezentálni szerettünk volna nekik valamit. Orsi, Gergő, ez itt Szeged, ez itt a szegediség, vigyétek magatokkal, jó emlék lesz. Először a Csiga pékséget kellett megmutatni, mert mindig ezzel kell kezdeni. Kezdetben volt a Csiga pékség, írja a város íratlan történelme, de benézve az üvegen, bármilyen hihetetlenül hangzik is, tulajdonképpen alig látunk valamit, ami többé tenné azt bármilyen más pékségnél.

Éhesek voltak, örültek a pizzás csigának, ez is egy szegedi öröm, mégha nem is értik, hogy most Szegedet esznek a Csiga pékségből. Egy nagyobb belvárosi kerülővel forralt bort ittunk a vásárban, de nem a karácsonyiban, hanem az igaziban. Édességet vettünk olcsón, megkóstoltuk a szénsavas vérnarancs gyümölcslevet, éreztük benne az olasz vérnarancsmezők déli lankáinak ízét, de valójában a lankáknak nincs túl jó íze.

Igazából bolhapiacolni mentünk, a forralt bor meg a vérnarancslé csak a felvezetés volt. Nyújtás az akció előtt, amit csak izomból lehet csinálni. A nap nagy része így Szeged összeöntött kincseinek és lomjainak a megtekintésével telt, alapos, mindenre kiterjedő munkát végeztünk. Alkudtunk egy szárnyasoltárra, amit végül nem vettünk meg, mert nem közeledtek eléggé a javasolt árak. Válogattunk könyveket, én több Michael Endét is hazahoztam, került Gergő igazi hálós cekkerébe állítható sámfa (tudod, amivel a levetett cipőkbe lehet belülről megtámasztani), bögréből kinyúló kéz a fül helyén, és néhány nipp még, igazi kincsek, amiket cipelhetett a nap további részében.

Mert a nap további része cipekedősen telt. Cipekedősen, de nyugodtan. Lassan. Sétálósan. Városnézősen. Meg-megállósan, mert mindent meg kell nézni, és mindent meg kell beszélni. Bevárjuk egymást, mosolygunk egymásra, nem csak azért, mert muszáj és így illik. Nem siettünk sehová.

Enni olyan helyre mentünk, ahol még mi sem jártunk, persze elvitelre, szemben a parkban leültünk, én tudtam, hogy lesz itt pad, mert mindig ide kérem át szavazáskor magam, de egyébként én sem járok erre. Három pad volt, egészen rájuk sütött a nap. Félkörben ültünk, Gergő szerint úgy, mint Az utolsó vacsoránál, csak az egyik oldalon, vagy  mint a Jóbarátokban, hogy a néző is odaférjen.

Evés közben beszéltük ki leginkább a várost, pedig mind tudjuk, hogy evés közben nem beszélünk. Nem csendben ülni találkoztunk, és egyébként is volt mondanivalónk, ami nem tudott várni. Orsi mellett azt tanulom, hogy nem kell várni, hogy a jelenben kell elmondani, és a jelenben kell élni, és Szegeden beszéltünk erről végre, ami ugyanezt tanítja. Evés után elszívni két szál cigit egy parkban Orsiékkal, az olyan, mintha nem lenne lezárva a világ, és mintha nem azért lennénk ott, mert sehová nem lehet beülni.

Utoljára az ősz odasütött ránk a padokra, sötétedés előtt egy cukrászdába menekültünk forró kávéért, én aztán azt a töltésre ejtettem, amíg a Tiszát néztük. Az este, ahogy minden jó történet, a Dóm tér közepén fekvő padokon zárult. Arról beszélgettünk, hogy ez olyan, mint egy filmben, ahogy ülünk ott, és arról beszélgetünk, hogy ez olyan, mint egy filmben, amiben azt is mondják, hogy ez olyan, mint egy filmben.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Mindig is egy kikötővárosban akartam élni. Nem tudom, hogy pontosan honnan jön ez a vágy, de mindig is vonzott a távolból kibontakozó hajók, a minden tájékról érkező hajósoktól hemzsegő kocsmák és a titokzatos rakományokat rejtő kamrák gondolata. Kiskoromban persze könnyebb volt ezt elképzelni. Kalóz akartam lenni, talán, mert nem ismertem a törvényeket, csak a szabadságot, és azt akartam, hogy minél tovább tartson.  Vitorlás volt a jelem az óvodában, ezt hímezte édesanyám a tornazsákomba, hajómatricát ragasztott az étkészletemre, tolltartómra. Ez különböztette meg azt, ami az enyém.

Azt képzeltem, az utcasarkok a kikötővárosokban is derékszögűek, és ugyanúgy körutak tartják össze, ahogy a szülővárosomban, de ahogy a sugárút a kikötő minden tervezést felrúgó kavalkádjába ér, a kínkeservesen felépített rend kifullad, legyőzi a tenger. A hullámok megtörnek dokkokon, de ez csak hadicsel: végül mindig a kő veszít, ahogy az alga, a kagylók, a halak birtokba veszik az emberek számára láthatatlan tájat.

Nem tudom, milyen lett volna egy ilyen helyen felnőni. Hogy mit éreztem volna, látva a város szánalmas próbálkozásait a rendre: a vámtiszteket, akik fejüket kapkodva próbálják lejegyezni a bemenő és kimenő hajókat, a csendőröket, akik az utcalámpák fénykörében ácsorognak, mert nem mernek bemenni a sötét sikátorokba, a nagy, lomha, formátlan hadihajókat a távolban, amik ugrásra kész varangyként tespednek a horizonton.

A szülővárosom egy megyeszékhely Magyarországon, a Dél-Alföldön, közel a határhoz. Két folyó találkozásánál fekszik, tengere nincs. Itt rakodták ki az erdélyi sót, majd innen szállították más városokba. Kalóz nem lehettem volna, csak kereskedőket fosztogató betyár, vagy sószállító hajók biztos kezű kapitánya. Látom a tömböket, ahogy lomhán hevernek egymáson, miközben a munkások körbejárják, nézik, tapogatják őket, fogást keresve rajtuk. Látom a vámosokat és adószedőket, akik mindent lemérnek, könyvekbe írnak, és viszik a hivatalokba. Egy kikötőváros a szárazföld belsejében, ahogy magzatpózban gubózik a folyószeglet köré, azon lüktet, mint egy nagy szív.

A város körül kis falvak tarkította síkság. Kisebb foltnyi erdők, nagy esőzésekkor a pangó belvízben madarak isznak, szúnyogot csipegetnek, mint valami oázisban. A buszról messze ellátni, az utak hosszúak és egyenesek, nem úgy, mint a hegyekben. Nincsenek hajtűkanyarok, új és új völgyek a sarkon túl: ami van, az mindig a következő falu, jelzőlámpa, bekötőút, tanya. Azon kívül nincs más, csak a távolság, a horizont, a tér, mintha itt kezdett volna építkezni a teremtés első napján az Isten.

Mikor utazom, és hoz a busz a falvak felől a városba, az utcákon át be a folyóparti fasorra, nézelődöm, hol egyik, hol másik szememet takarom le, mintha távcsőbe néznék a fedélzeten: keresem a látószöget, amiből a folyó, a só, a horizont tengerré áll össze. Ha megvan, már csak azt kell eldöntenem, ki vagyok: betyár, csendőr, adószedő, kalóz, vámtiszt. Bármivé válok, a város velem játszik, így kísér a következő megállóig.

Szalagavatós táncpróbára megyek. Ahogy a fasoron sétálok, a keringőt gyakorlom, gondosan a macskakövekhez illesztve a lépéseimet. Jövőre már nem ebben a városban tanulok. Máshol fogok élni. Megpróbálom az eszembe vésni ezt a pillanatot. Ki tudja, mire emlékszem majd ezekből az estékből, utcákból, keringőből. Ezt most nem akarom elfelejteni. Tél van, vékony jéghártyák úsznak a vízen, a ködtől a híd túloldaláig sem látni. Késésben vagyok, de nem akaródzik továbbindulni. Mintha várnék valamire. Arra, hogy a ködből kibontakozzon egy hajóorr, egy fehér vitorla, és megérkezzen a só, amivel felszórják az utcákat, amit nagy, vörös húsokba dörzsölnek, ami beleivódik az utcakövek közé, a városba, és minden lakójába, kioldhatatlanul. 

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Átúszni a Tiszát

Ha tizenkilenc évesen egy új városban különböző társasággal és különböző palack borokkal a bokád mellett mindig ugyanazt a pontot nézed, egyszer csak elkezdesz azon gondolkozni, hogy milyen lehetett volna itt felnőni.

Csak ülsz a rakpart lépcsőin, beszélgettek, semmiségekről, de mélyen, ahogyan csak az elsős bölcsészek tudnak. Közben nem veszed le a szemed a Lapos homokjáról. Persze még fogalmad sincs róla, hogy Laposnak hívják, de tudod, hogy mindig ott lettél volna. Ott ültél volna lent egész kamaszkorodban, és nézted volna a másik partot.

Persze ha ott nőttél volna fel, tudnál úszni. Így csak seggest ugrani tudsz, mert annyi helyetek volt a gátnál, ami felduzzasztotta a patakot. Intim volt, mint idegenekkel egy nagyobb családi medencében, de alig voltatok rá, pedig a helyet mindenki ismeri. Most így jobban belegondolva, elég vadromantikus volt az egész. Mintha a Pál utcai fiúk leugrottak volna Csónakoshoz.

Nem tudom, hogy átúsztad-e volna a Tiszát. Azt hiszem, nem. Mindig is stréber voltál, de nagyon szerettél volna elég punk lenni ahhoz, hogy tegyél valamit, amin valaki úgy igazán felcseszi magát. Valószínűleg vízi hullának lenni elég idegesítő dolog, mégis, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem tetted volna meg.

De biztosan elindultál volna néhányszor. Játszottál volna a lehetséges megfelelő pillanatokkal. Tizenöt-tizenhat évesen az ember pont annyira vágyja a halált, mint az életet, és te mindig dönteni akartál. Megmérni, hogy érdemes vagy-e. Persze, tudtad volna, hogy igazából nem tesz alkalmassá az életre a jó kartempó, az erős tüdő és a kitartó lábmozgás, de nagyon tenni akartál valamit.

Persze könnyebb így. Hogy nem itt nőttél fel. Nem kell egy életen át bánnod, hogy nem tetted meg. Hogy nem voltál rá képes. Hogy meg se próbáltad. Most már tudod, hogy ilyeneket csak a kamaszok csinálnak, és érted, hogy valójában mennyire nem jelentett volna semmit, még úgy is, hogy akkor számodra ez érte volna az egyetlen mindent. A szembe rakpart legalsó lépcsőjét megérinteni az ujjaddal.

Azon persze biztosan nem gondolkodtál volna, hogy hogyan fogsz visszajutni. Hogy marad-e majd elég erőd visszaúszni, vagy majd kigyalogolsz, és átsétálsz a hídon. Vagy hogy majd lestoppolod a parti őrség egyik csónakját. Az nagyon punk lett volna. Egész kamaszkorodban ezen vihogtál volna, hogy amúgy ők a felelősek azért, hogy jó legyen a parti, és te ültél a csónakjukban. Talán még egy cikket is kanyarítottak volna belőle a nyári uborkaszüret közepén. Apád biztosan büszke lett volna rád. Persze anyád is, de ő azt mondaná, hogy aggódott. Nem számított, hogy te is, mert most te bizonyítottál.

Ha öreg leszel és demens, majd azt fogod hazudni az unokáidnak, hogy egyszer átúsztad a Tiszát és a parti őrség vitt vissza. Még jó régen, amikor jobban néztél ki, de végül az egészet szárazon megúsztad. Mesélni fogsz nekik az apád büszke tekintetéről is. Persze nem fogod tudni, hogy hazudtál, fel se merül majd, mert hát tényleg olyan valóságosnak tűnik. Minden pillanatát átélted és átgondoltad már. Azt azért érezni fogod, hogy a szóviccedet nem vették észre. Talán az egészre nem is figyeltek. 

Kép: Matyi
Szöveg: Sziszi

Galambtérkép

A parkban ülök, ahol mi is ültünk mindig. Szeretek így késő ősszel, télen elüldögélni ezeken a padokon. A fákon nincsenek levelek, a tér tiszta és átlátszó, minden felesleget legyalul a metsző fagy. Ülök, nézelődöm: télikabátos idő. Már mindenki belátta, hogy a téllel nem lehet alkudozni: őszi kabát, de vastag sállal, télikabát, de kigombolva, zakóra esőkabát és sapka – nevetséges kísérletek arra, hogy elhalasszuk a szembenézést az újabb hidegekkel, a beismerést, hogy itt az idő elővenni a szekrény mélyéről a kesztyűt, a puha sálat, a nagy, vastag kabátot. Ülök a padon, kezem a zsebemben, tartogatom a meleget, szinte meg sem mozdulok, fegyelmez a hideg.

Nyáron a padok tele vannak szeméttel: sörös doboz, vodkásüveg, csipszes zacskó, csokipapír. Augusztus végén mi is  reggelig söröztünk ezeken a padokon. Most hajnalban belefagy a víz a farostok közé, lassan feszíti szét a deszkákat. Eltűntek az üvegek, a zacskók: az emberek minél kevesebb időt akarnak kint tölteni, fűtött szobáról fűtött szobára igyekeznek – lakás, autó, munkahely, kocsma, busz. Annyira üres a tér, hogy fel sem tűnne, ha egyik pillanatról a másikra eltűnne mindenki.

A nyár minden maradékát felszámolták, egyetlen dolog maradt. A padokkal szemben a tér hosszanti oldalának régi, impozáns épületét még kora tavasszal kezdték felújítani, úgy volt, hogy mire jönnek a hidegek, elkészülnek vele, de kényes a meló – szigetelés, műemlékvédelmi jelentőség, engedélyek, papírok. Az építkezést félbehagyták, a munkásokat elküldték, az állványok maradtak és a lyukas, koszos ponyva, amibe galambok fészkelték be magukat.

Mikor itt ültünk nyár végén, már elhagyatottan állt az építkezés. Galambok szálltak ki-be a ponyva alól, emlékszem, mondtad, mennyire utálod őket. Hogy ilyen sokan vannak, hogy betegségeket terjesztenek, hogy a szemük olyan kifejezéstelen, mint azoknak az őrülteknek, akik merednek maguk elé a villamoson, aztán egyszer csak ordítozni kezdenek, és törnek-zúznak maguk körül. Már nem jössz többet, nem kell sietniük az építkezéssel, megnyugodhatnak a galambok is.

Még utoljára számba veszem: dolgok amiket szerettél, dolgok amiket nem szerettél. Utóbbiakkal már együtt tudok érezni. Ha vizsgálnák az agytevékenységeidet ugyanaz az agyi terület lángolna fel, akár rám, akár a galambokra gondolsz. Valahol mellettük ülök a fejedben.

Én is kenyérmorzsákon élek, csapzottan járkálok a városban, vagy gubbasztok egy széken, az emberek a tekintetemet keresik. Vizslatják, élek-e még? Ismerem az utcákat, az eldugott helyeket, ahol kényelmesen el lehet tölteni egy délutánt is: padokat, beugrókat, ajtóréseket. Aki szüntelenül csak egyedül akar lenni, új várost ismer meg: az SBO-ra csoszogó hajléktalan útvonalát hajnalban, akit a részeg fiatalok megint összevertek, az éjjeli műszakra induló buszsofőrt, aki még nem tudja, kirángatják-e megint a helyéről az éjféli járaton vagy békén hagyják. Úgy ismerem már a várost, mint a galambok, akik az agyad félelemközpontjában laknak: hibákban érzem magam a legotthonosabban: leszállni a rossz megállóban, belelépni egy hányásba úgy, hogy utána még utcákon keresztül nyomot hagy a cipőm.

A püspöki palota árkádjai alatt tele vannak szarva a macskakövek. A párkányokon, csöveken és a falak mélyedéseiben tobzódnak a galambok. Szürke a hátuk, szürke a szárnyuk, beleolvadnak a környezetbe, és mintha hullámozna, türemkedne a fal, a boltozatok. Maga a pokol: a bűz, a fertőzésveszély, a monoton, lassú szárnysuhogás. A galambdúcokban a fejek, amik egymás szárnyai alá vágynak, mind egyszerre akarnak összezsugorodni, így lesznek hullámzó tömeggé, ami nem bír magával.

Ha erre járnál, talán észrevennél. Én biztos meglátnálak, szép lennél, határozott, elfoglalt. Egy pillanatra találkozna a tekintetünk. Először boldog lennék, majd rögtön egy galamb szárnya alá akarnám dugni a fejemet, hogy azt képzelhessem, valójában tőlük undorodsz.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Ki a magasabb?

Gyerekkoromban sokat jártunk le a Zápor-tóhoz anyukámmal és a  tesvéremmel,Verával. Az egyik közeli tízemeletesben laktunk, nem kellett messzire sétálnunk. Ameddig anyukám a padon nyújtóztatta fájós lábait, mi Verával játszótereztünk, mindig együtt, soha nem volt olyan, hogy ameddig ő hintázott, én mászókáztam volna. Még a csúszdán is együtt csúsztunk le, általában ő elöl, én hátul. 

A kedvenc játékunk mégiscsak az volt, amikor a tó előtt állva azon versenyeztünk, hogy melyikünk tükörképe a magasabb. Az enyhe fodrozódásban néha magasabbaknak tűntünk, mint a házak, és ezt örömmel mindig el is újságoltuk anyának. Néha apát is lehívtuk, hogy ő döntse el, ki nyerte a versenyt, én, Vera vagy a panelek.  

Néha úgy próbáltam elcsalni a köztünk lévő három év korkülönbséget, hogy pipiskedtem, de erre néha rájött Vera is, és akkor megpróbált belökni a tóba. Soha nem sikerült neki. Ezek után a cipőm hegyével próbáltam pöckölni a vizet, mert úgy gondoltam, hogy így magasabb leszek, apa többször is engem kiáltott ki nyertesnek ezek után. 

Az ablakomból pont rá lehetett látni a tóra, ha úgy verődött vissza a fény, mintha ott lennék. Ilyenkor integettem, hátha az emberek visszaintegetnek a tükörképemnek. Mondjuk ez soha nem történt meg. De egyszer egy kutya beugrott a vízbe, és pont odaúszott, ahová tükröződött, ahonnan látszódtam a víz felszínén. Azt hiszem, emiatt volt, hogy Verával végül kikönyörögtünk egy kutyát karácsonyra. 

Bodzának neveztük el, és mindig a tó körül sétáltattuk. Ez volt egy idő után az egyetlen közös programunk, Vera már a középiskolai évekre készült lélekben, kozmetikus szeretett volna lenni. Egyre gyakrabban zárkózott be a szobájába és a tükör előtt sminkelt, párszor még vlogokat is tett fel a Youtubera. Ilyenkor nem is reagált arra, hogyha hívtam vagy kopogtam az ajtaján. Arra se válaszolt, ha anya kereste, teljesen megváltozott, tiszta dili lett.

Bodzával viszont mindig nagyon jókat játszottam. Mi ketten nem akartunk olyan komolyak lenni, mint mindenki körülöttünk, csak jól éreztük magunkat. Egyszer, amikor Vera épp vlogolt, egyedül vittem le sétálni Bodzát, és a kedvenc játékomat játszottuk. A tó partján, pedig mintha ő is ráérzett volna a játék lényegére, két lábra állt és nekem dőlt. Ugyanolyan magasak voltunk, de így is jól éreztem magam, nem akartam fodrozni a vizet.

Fotó: Matyi
Szöveg: Vajsenbek Peti

Apámnak elmagyarázni a villamost

Ha 12:40-kor hív, pont megúszhatjuk a villamost. Ha röviden beszélünk, még néha 42-kor is. Ha előbb vagy később hív, ki kell mennem a konyhába, mert oda nem hallatszik be a zaj.

Apámnak nem magától értetődő, hogy villamos jár a házunk előtt vasárnap kora délután. Vagy hogy tulajdonképpen bármikor, ha hív, elmehet egy a házunk előtt. Mindig aggódva kérdezi, mi ez a zaj, én pedig utálom hétről hétre elmagyarázni.

Sosem látott még villamost. Ez az igazság. Az első villamos neki három átszállásra és 230 kilométerre van. Nekem ki kell mennem a ház elé. Érteni véli persze a villamost, hogy az út közepén megy, síneken. Olyan, mint a vonat. Vasutas volt, azt jól érti. Csak itt biztosan kisebb a szerelvény, gyakrabban áll meg, több az állóhely (mert az emberek sietnek, ugye) és itt robog az út mellett, az út és a házunk között. Szóval majdnem olyan, mint a vonat. Mert végül is sínen megy, és ha végre otthon is kiépítik a vasúti felsővezetéket ahogy évtizedek óta ígérik, akkor már tényleg majdnem olyan lesz.

Persze sosem lesz olyan, csak áltatom őt, hogy érti. Biztos azt hiszi, hogy vannak mozdonyok is, és hogy a kalauzok csengetnek, mielőtt elindulunk. Régen így volt egyébként. A csengő nem az ajtó záródását jelezte, hanem a közelgő indulást. Fejezzük be a beszállást.

Igazából a villamos olyan, mint a busz, csak azt meg nem kell magyarázni, sőt, az a kötött pálya miatt fel sem merül. Annak a hangján sem csodálkozna, pedig tényleg olyan. Egy ember teszi ki a személyzetet, és mindent a technika old meg, amit apám elképzel. Sorompó sincs. Az elágazásoknál a lámpák rendje szerint közlekedik, a városi forgalommal teljesen megszokták egymást. A kettes például ugyanúgy dugóban áll a Somogyin szeptember elején.

Szóval ez egy busz, ami a síneken megy, de nem tévesztendő össze azokkal a buszokkal, amik a külvárosokból jönnek és a Vásárhelyi Pál utcánál a villamossíneken mennek a Mars tér felé. Azok tényleg buszok. A villamosok meg azok, amik köztük jönnek. Sárgák, de ez nem definitív jegyük. Szegeden is vannak nem sárga villamosok. Debrecenben csak az új villamosokon van sárga szín, de ott a kék a jellemző. Miskolcon zöldek és pirosak a kocsik. Nem mintha a színük behallatszana a telefonba, csak azért mondom, hogy értsd, milyen nehéz elmagyarázni. Hogy értsd, miért megyek ki mindig a konyhába, amikor megszólal a telefon. Nem titkolózni akarok, csak tényleg mindenkinek egyszerűbb így.

Kép: Szandi
Szöveg: Sziszi

Arról, amit szeretnénk,úgy, ahogy szeretnénk

Akik instagramon vagy facebookon követnek minket, már láthatták, hogy készültünk valami nagyon jó dologra. Örömmel mutatjuk nektek, hogy elkészült, és mi már nagyon sokszor megnéztük, miközben még mindig éledezünk afelett, hogy ez, ez a blog, ez a csapat, ez a gondolkodás valóban létezik és társakat, együttgondolkodókat, valamint, nem utolsó sorban, olvasókat talált. Azt látjuk ezen a videón, hogy jó, hogy így együtt vagyunk, és jó, hogy együtt, egyfelé tartunk.

Hatalmas köszönettel tartozunk Balogh Zoltánnak és Csányi Bencének a videóért, és azért, hogy értettek minket, és bíznak ebben a projektben. Jó a szemükön és a kameralencséiken keresztül látni magunkat.