Uncategorized kategóriaarchívum

Kiadós reggeli, kilátással a sugárútra

Egész éjjel fent vagyok olyankor, mert csak éjjel tudok írni. Nappal nem fog az agyam, csak erőltetem, és dúl bennem a belső ellenállás: nem akarok és nem is fogok dolgozni. Csak este tíztől gyengül meg ez a páncél, akkor olvasni kezdek. A tanáraim szerint azért, mert így nyílik meg a nyelv, hogy olvasunk, mielőtt bármit írnánk, én nem direkt akarom megnyitni a nyelvet, csak így tanultam mindig is. Először az olvasás – abban van az elmélet: csak ma értem, anyám sosem magyarázta ezt el pontosan –, aztán az írás, ahol ellenőrzöm, hogy megtanultam-e mindent.

Írnom kellett. Pár napja azon nevetett egy egész kocsma egy irodalmi beszélgetésen, hogy ideális esetben egy tanulmányt nem lehet egy hónap alatt megírni. Nyilván igaza van annak, aki így tartja, de az első, sokszor pontatlan, figyelmetlen, hosszú mondatos, helyenként egészen botrányos nyelvtanú szövegezéshez elég 1-2 ilyen éjszaka. Aztán ezt majd lehet, és kell is javítani hosszú nappalokon át, mégis el kell készüljön ez az első változat, amiben először látok mindent a jegyzeteimből, amiben először ébredek rá pontos viszonyokra, amikor kötőszót választok.

Ezek az éjszakák nem olyanok, mint a többi, amikor hajnal négykor bealszok a csak még egy rész előtt, vagy amikor egy nagy buliban is megérzem, hogy elfáradtam. Ezek az éjszakák cipelnek a hátukon, csak pisilni kelek fel, sétálni valamennyit, de közben új és új lapokat veszek magam elé, átnézem, hogy pontosan értem-e még a gondolatmenetemet, amelyet sosem vezettem még le korábban, de tudom, hogy működni fog. Ezeken az éjszakákon a villamosokkal mérem az időt, ó, máris itt az első, reggel negyedóránként jár, saccolok, hogy hányat hallottam, aztán egyszer csak derengeni fog az ég alja. Amikor felkelek az asztaltól, egész világos van, hallom már a beérkező első forgalmat. Érezni kezdem, hogy ha nem is fejeztem be, és még egy-két oldal marad – annyi mindig marad, főleg, mert nem tudok befejezést írni, pláne fáradtan nem –, mára végeztem.

Ez nem az a nyugodt, pihentető lezárás persze, egy egész éjszaka gondolkodása nem kapcsol ki csak úgy. Ilyenkor nem lehet benyomni egy gombot, és aludni menni, ha elhúztam a függönyt. Ezektől az éjszakáktól úgy kell búcsúzni, mint az elejtett medvék lelkétől. Vadászként le kell mosnom magamról a kifolyt vért és az út porát, lakodalmat kell ülnöm látva az éjszaka utolsó nyomait, és sokat kell gondolkodnom is, csak megadni a módját mindannak, ami az éjszaka történt. Lementem a boltba, volt a reggelihez sonkám, de kellett hozzá valami pékáru, a kakaót is megkívántam, az ízét is, a cukortartalmát is, vettem abból is.

Most, azaz 7:32-kor a Kossuth Lajos sugárút végén, a nyolcadik emeletről bámészkodom. Közben dobozos kakaót iszom, fokhagymás fűszervajas bagettet eszem sonkával és azzal a néhány darab koktélparadicsommal, amit még a hűtőben találtam. A befelé jövő autósáv előttem tele van, nincs dugó rajta, de látszik a tömeg, a villamos, ami felkanyarodik, az utolsó, amivel gond és átszállás nélkül beérnék az egyetemre, ha lenne reggel nyolckor órám, de nincs. Én nem vagyok része ezeknek az embertömegeknek, nekem nem kell mennem sehová ma.

Megreggelizem majd, megágyazom, és elteszem magam, ennyi maradt csak erre a délelőttre. Délben felkelek majd, készítek magamnak kávét, és aztán indulhat a nap, olvasok valamit, befejezést írok azokhoz a gondolatokhoz, amikre most aludtam egyet, rengeteg időt elcseszek majd a formázással, mert a belső ellenállásom dolgát végezve ellenáll majd, aztán majd befejezem az egészet, valamikor, napokkal ez a reggel, és napokkal a déli ébredés után. Várom már.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Messze tőlük

Ahogy busszal a nagyváros vasútállomásához tartottam, hogy elutazzak a kisvárosba, ahol napjaim általában töltöm, nem a szokásos, a zsúfolt utcáktól való félelmet éreztem, hanem azt, hogy ez a város, ahol a leszálló utasok miatt a villamosmegállóba eljutni is kész adjkirálykatonát játék, nem fenyegetést, hanem az egyetlen igazán nyugalmas helyet jelenti számomra. 

Ahelyett, hogy átszállnék egyre kisebb járművekre, hogy egyre kisebb utakon utazhassak, inkább megkeresem a forgalom legközepét, és elbújok úgy, hogy senki se lásson. Vitt a busz a városon át, szűk utcákon, korom színű házak között, néztem a keskeny, rácsos ablakokat, és arra gondoltam, ma nem a barátságos kertes házban szeretnék aludni, hanem egy ilyen ablak mögött, úgy, hogy tudom, hogy kint ezerféle ember, ezerféle szándékkal ezerféle helyre tart, és én, itt a keskeny ablak mögül, mint ostromlott városból az ellenséges hadsereg sürgés-forgását nézhetem őket anélkül, hogy tudnák, hogy itt vagyok. 

Így történt, hogy nem mentem haza. Itt vagyok egy kis hotelszobában a nagyváros egyik legforgalmasabb pontján, ahol a szirénázó mentőautók egybefolynak a hangszóróról zenét hallgató fiatalok éneklésével. Piros zöld, sárga és fehér fényreklámok borítják körbe a házak magas homlokzatait, mint a rivális bandák, leosztották a játékteret, hogy melyik logó, melyik szín a tér melyik szegletét világíthatja meg. 

De engem nem is ezek érdekeltek. Nem a zaj, nem az óriási fénycsövek, nem a villamosok, nem a buszok, hanem az, hogy ott lent a járókelők mind tartanak valahová, várakoznak a zebránál, állnak egymás mellett a villamoson, megvan a céljuk, a történetük, a feladataik, én pedig állok, messze tőlük, egy keskeny ablak mögött. Nem tartok sehova, és ha majd hátat fordítok mindannak, ami kint van, akkor az egész város a villamosaival, buszaival és járókelőivel végleg egyedül hagy.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Beyoncé Szeged belvárosában, amikor épp nincs klipforgatása

Tudod, az a vers jutott eszembe, amit olvastuk talán a múlt héten, tudod, amelyik arról szól, hogy minden rendben. Hogy nincsen semmi igazán említésre méltó, csak jó minden. Erről a délelőttről jutott eszembe. Hogy könnyen tudtam öltözni, egyik ruhámat a másik után, nem úgy, mintha kismadarak öltöztetnének, de mégis könnyen. Jó tempóban, talán így jobban érted.  Volt időm rendesen befűzni az övet, nem útközben kellett igazgatni, megnéztem, hogy melyik kardigán megy a felsőmhöz, nem csak úgy találomra felvettem egyet. A Spotify is jó tempóban váltott, ritka kegy nála, de a zene minősége sem romlott, amikor a mesterséges intelligencia átvette az irányítást a dalválasztás felett. Amikor indulásnál felvettem a fülhallgatót, nem kellett állítgatni, új zenét keresni, működött minden, tényleg olyan, mint az a vers, ezt akarom elmesélni.

Nem kellett korán indulnom, délben volt az első órám. Előtte átvettem a könyvesboltban a rendelésemet, Catherine Millet memoárja, amiben a gyerekkoráról ír, akciós volt online, reggel kaptam az SMS-t, hogy át lehet venni. Beugrottam nyomtatni, ott vettem borítékot is, tényleg, majd emlékeztess, hogy kell mennem postára, a szerződéseket is, amiket nyomtattam, meg mást is fel kell adnom, majd elmesélem azt is, és nem tudom elmagyarázni, csak valahogy az egész gördült. Érted, tudom, hogy kinevetsz, tényleg hülye szó, de ez a helyzet, zajlott, gördült minden, ahogy annak történnie kell.

Közben még mindig kurvajó zene szólt, bepisilnél, ha tudnád. Jó, elmondom, Julia Lindholm, úgysem ismered. Akkor hallgattam sokat, amikor a német nyelvvizsgára készültem, az egyik levélbe bele is írtam az egyik számnak a címét, hogy wir leben nur einmal, csak egyszer élünk. Igen, az érvelésbe írtam, kellett még négy szó, mondhatjuk, meg a humort amúgy is bírják, gondolom. Jobb, mint unalmasan leírni, hogy szerintem ne menjünk stoppal Kenyába akkor sem, hogy ha ez a legnagyobb álmunk. Igen, az önmegvalósítás volt a téma, mindegy is, nem ezt akarom mesélni.

Szóval Julia Lindholm szólt, fantasztikus nő, vakítani lehet a hangjával, olyan boldog az egész nő. ABBA-t énekelt a karrierje elején, németül, amúgy csak három évvel idősebb nálam, a múltkor megnéztem, de volt egy közös dala Dr. Albannal is, meg saját dalokat is ír. Ilyen közhelyes az összes, de annyira szép meg érthető, egy aranybánya volt, amikor németeztem. Az van ezzel a nővel, hogy vidám és annyira vegytisztán vidám, hogy belehalsz. És érted, ezt akarom elmesélni.

Mentem át az úton, tudod, ott a nyomtató mellett, megállt minden autó, ezen pont pár napja nevettünk Csabival, ott ötven méterenként van zebra, ha akarna sem tudna gyorsan menni vagy nem megállni szerencsétlen autós, mindegy. Mentem át az úton, aztán meg a téren tovább, és sütött a nap, tök vidám szettem volt, sárga-kék-farmer, az övem sem baszkolódott, pedig mostanában mindig baszkolódik, lehet elnyúlt már, vagy nem tudom, van-e az öveknek ilyen lejárati idejük, hogy tönkre tudnak-e menni.

Szóval mentem, és minden rendben volt, sétáltam, és tudod, van az az érzés, hogy egy klipben vagy. Hogy minden rendben lesz, és hogy amíg a zene nem áll meg, addig felvétel van, és addig nem lehet gond. És akkor így felbasztam magam magamon, bár nem ez a jó szó, de hogy mégis. Azt jutott eszembe, érted, hogy tényleg ennyi vagyok-e, hogy csak mert jó nekem, akkor egyből egy ilyen filmbeli hülye vagyok-e, vagy hát egyből annak kell-e képzelnem magam. Ne is mondd, mert nem is kell mondanod, tudom, megint túl jó volt minden, és csináltam magamnak problémát, csak elkezdtem figyelni arra, hogy nem egy videóklipben vagyok. Pedig ahogy mentem át, olyanok voltak a fények is, mint egy jól megválasztott objektíven át a felvétel, vidám zene szól, vidám voltam, de az mégsem volt egy videóklip.

És hogy nem voltam dühös, ne érts félre, azt hiszem elég radikálisan fogalmaztam meg az előbb a problémát, csak így tényleg meglepődtem magamon, hogy majdnem nem tudtam ebből az egészből kiszakadni. Pedig ez nem a klip volt, hanem Szeged, nem egy híresség volt, hanem én, épp órára mentem, Julia Lindholmot hallgattam, érted, annak örültem, hogy óra előtt még lesz időm pisilni is, és oké, szép meg jó, meg örömteli, meg minden, de nehéz volt túllépni ezen a klip témán csak úgy. Nem tudom ennek van-e értelme, de szerintem tökre van, hogy figyelmeztetnem kellett magamat, hogy oké. Hogy jó minden, de ez nem klip, érted. Hogy nem volt klip.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Tizenöt perc

Elkülönülő funkciók szerint territóriumokra osztani a szobát. Azt tanácsolják, leginkább így érdemes küzdeni a lustasággal a home office alatt. Az íróasztal maga az iroda, a kanapé az ebédlő, kávégép helyett pedig ott a konyhában a zacskós tej meg a kávépor. A hatékony munkavégzés a legfontosabb. Persze, mire az ember kitalálja maga körül a rendet, addigra vége is a munkanapnak. Hiába késik megint a leadandó feladatokkal, azt érzi, hogy ma is nagyot haladt: pályára állította a rendszert, ami majd hozzásegíti a hatékony munkavégzéshez. Érdemes kisebb időegységekre osztani a napot. Abbahagytam a sorozatozást, mert a részek időtartama nem volt ötösre vagy tízesre kerekíthető. Hogy időt spórolj, rakd egy helyre a leggyakrabban használt tárgyakat. A sarokban dezodor, füles, töltő, bögre, kulacs, villa, kanál, mélytányér, zacskós leves. Most már fél óra is elég arra, hogy összepakoljak, és elhagyjam a lakóhelyem. Zárd ki a kellemetlen zajokat, ingereket. Becsukom az ablakot, elzárom a csöpögő csapot, de a nagy csendben a régi hűtő folyamatos zúgása, amihez ugyan az évek alatt hozzászoktam, elviselhetetlenné válik. Nem lehet tőle figyelni, lelőhetetlenül duruzsol, mint egy város fölött cirkáló helikopter, vagy napozás közben az ember füle körül szemtelenkedő szúnyog. Veszélyezteti a rendet. Ne feledkezz meg az egészségedről, most az a legfontosabb, sétálj naponta legalább negyed órát, hogy felfrissülj. Még sose sétáltam azért, hogy nekem jó legyen. Általában csak a város egy pontjáról a másikba megyek rendkívül praktikus okokból: iskola, munka, találkozás valakivel, megbeszélés, ésatöbbi. Rendszerint ilyenkor a feladat jár a fejemben, ami úticélomban vár, és csak nagyritkán, egészen véletlenül csodálkozom rá arra, ha a nap épp úgy süt egy sarokra, hogy az egyik utca fénybe borul, a másik teljesen árnyékban marad. És akkor arra gondolok, ez igen, ezt is tudja az utca, nem csak a forgalmat, meg a galambszart. Most azonban sétálok, és nem azért, hogy elérjek valahova, hanem csak úgy, körbe. Tizenöt percig bármilyen véletlen számára lehetőséget adok arra, hogy meglepjen. Mutassa meg a város tizenöt perc alatt, hogy mit érdemes tudni, aztán úgyis visszamegyek az odúmba. Persze, ma nem történik semmi. Nyilván, mert mindenki tizenöt percekre szabadul el, és ha nincs közönség, nem érdemes műsort csinálni. Marad a tervezés. A homlokzatok mögött hallom duruzsolni az összes többi ősrégi hűtőt, a vízvezetékekben folyni és kavarogni a háztartások mindenféle hordalékát. Minden teszi a dolgát, innen nézve mégsem mozdul semmi. Mintha egy nagy rendszer lenne az egész, apró darabokra felszeletelve. Működik nélküled is, de te nem működsz nélküle.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Az első és egyetlen villamosmegálló-vita

Kétféle ember van, és egy valamire való baráti társaságban mindkettőből van legalább egy. Az egyikük hisz a kényelemben, nyugodt, tudja, hogy a világot arra rendezték be, hogy őt szolgálja. A másikuk mindig előre tart, mindig csak előre, szerinte úgy van értelme élni, mindennek a mozgást és az előre jutásukat kell segítenie, és a világ eszerint is működik, ahogy a föld sem szűnik meg előre forogni, úgy megy ő is.

Aztán ez a kétfajta ember a baráti társaságával elhatározza, hogy lemegy a kocsmába. Már együtt vannak, találkoztak a város egy bizonyos pontján, közös eseményen voltak, egyetemi óráról jönnek ki, mindegy is mit csináltak. Felszállnak a villamosra. Egyikük kényelmesen helyet foglal, keresi a legjobbakat, ahol körben tudnak lenni, folytathatják a beszélgetést úgy, hogy nem zavarják azt a néhány utast, akivel ezen az estébe hajló órán útitársakká váltak. A másikuk viszont nem ül le, csak négy megálló, öt maximum, de annál nem lehet több, nem is érti, miért ülnek le a többiek, hiszen ők sietnek, nem érnek rá ülni.

Valójában a nem is értem a fő tapasztalata ezeknek a helyzeteknek. A hogy lehet így élni kérdés folyamatos belső mantrázása. A miért ül le és miért nem ül le kérdések eredendő belső feszültsége, ami sosem beszélődik ki, talán nem is érdemes igazán a kibeszélésre, de mégis mindig ott van. Cinikus kis mosolyokat szül arról, hogy értetlen a másik, megbocsájtó fejingatásokat, egy-egy sokszor elismételt belső poént, épp mielőtt visszatér a beszélgetés a korábbi kerékvágásba.

Ismered ezeket az embereket te is. Ők az én barátaim és a te barátaid, velük vitatkozol, hogy át kellene-e szállni a másik járatra egy a kocsmátokhoz közelebbi megállóért, vagy hogy egyáltalán melyik pontnál érdemes véget vetni az utazásnak, ha a két megálló kocsmához menjetek. Van a kocsmától távolabb eső megálló, az jön előbb, és van a közelebb lévő, ami majd még egy következő megálló, ráadásul ott mindig szabálytalanul kelünk át az úton.

Amíg becsukja, elindul, megy, leáll, kinyitja, simán odaérnénk az előbbi megállótól, mondja valaki, nyilván igazuk is van, csakhogy nem sietünk sehová sem, amúgy is, rohanjon az, akinek rohannivalója van, gondolják a kényelmesek, akik szerint nem ők mennek át szabálytalanul, hanem a lámpa és zebra van rossz helyen, mert ott kellene, hogy legyen, ahol haszna volna.

Kertész Imre apja sosem gyalogolt visszafelé, ő is a távolabbi megállónál szállt le. A harmincas-negyvenes években nyilván más volt a villamos, de mégis ugyanez a dilemma. Mindig csak előre, mint az olasz futuristák, vagy mindig csak kényelmesen, ahogy a test megkívánja, mint az impresszionisták. Mindig van ez a kétféle ember, mindig vitatkoznak. 1803 óta van lóvasút, 1879 óta van villamos, és még nem jutottak megoldásra, és tudjuk, nem a mi társaságunk lesz az, amelyik perlekedés nélkül biztos állásponton lesz majd.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Azt szeretném, hogy lásd

A Vértónál ültünk, a domb közepén. Kimentünk tanulni, mert egy olyan meleg tavaszi nap volt, amikor képtelenség a szobában maradni úgy, hogy az ablakból a hátunkba süt a nap. Amúgy is, mindig azt mondtad, nem lehet háttal ülni az ablaknak, mert kitakarjuk a testünkkel a fényt. Rosszul van berendezve a szoba, mindig erre jutottál. Kimentünk a Vértóhoz, vittünk pokrócot, vizet, szendvicset, a lefűzött tételeket, és aztán a városról beszélgettünk, amelyikben valahogy tényleg új életet tudtunk kezdeni. Valójában nem is kellett tanulnunk, legalábbis egyikünk sem erőltette igazán.

Egy kocsmában ültünk, és nem is emlékszem már, hogy miről beszélgettünk, csak az érzés maradt meg, és néhány emlék. Beszéltünk arról a csoporttársadról, aki valami elképesztően kínos, de te mégis kedveled, mert legalább tud magán nevetni, és hogy szerinted az ilyen emberek a legjobbak. Kínosak voltunk mi is. Azt hittük, hogy a szar bort tényleg meg lehet inni, ha macifröccsöt veszel, pedig borász az egész családod.

Valójában talán soha nem kocsmázni indultunk, meg soha nem nagy beszélgetésekhez ültünk le. Sokat sétáltunk például azokon a napokon, amikor mindkettőnknek benti dolgai voltak, és ki kellett szellőztetni a fejünket, vagy amikor egy nehezebb feladatból ki kellett szakítanunk magunkat. Azt hiszem, abba a bizonyos kocsmába is így kerültünk: elindultunk, és a sokadik sarkon beültünk egy fröccsre.

Tudod, van az, amiért huszonnégy évesen, végzősként már nagyon utáljuk az elsőéveseket, hogy az elsősök esetlenek, keresik magukat a nagy független egyetemista lét kabátjában, amibe bele kell nőni, próbálgatják, hogy hogyan lenne jó. Ezek voltunk mi is azokban az években a Vértónál, a kocsmákban, a város kis utcáiban bolyongva. Azt hittük, kiismerjük magunkat egy városban, mert már értjük a sugárutak, körutak rendszerét, nagyjából minden busznak, trolinak tudjuk a vonalát, találtunk már helyeket, ahol olcsón ehettünk jót, láttuk, hogy mennyivel előbb kell lemenni a villamosra. Csak arról nem voltak fogalmaink, hogy mi magunk milyenek vagyunk, milyenek lehetünk ebben a városban.

Aztán új kedvenc helyeim lettek, olyanok, amikben veled sosem jártam. Tudom, hogy mit kérek ki, ha nincs kedvem sörözni, tudom, hogy melyik a kedvenc utcám, amit nem csak azért szeretek, mert útba esik, vagy mert két három olyan üzlet van benne, ahová szívesen térünk be. Tudom, hogy milyen ember akarok lenni ebben a városban. Talán belenőttem abba kabátba, vagy legalábbis biztosan kényelmesebb már, és neked erről fogalmad sincs.

Mindig ilyen felnőtt szerettem volna lenni, és erre is melletted jöttem rá. Olyan, aki kimegy sétálni, ha szép az idő. Nyilván ezért jutsz mostanában gyakran eszembe. Szerdán hajnalban esett a hó, sötétedés előtt pedig dzsekiben haza tudtam sétálni, ezt a szöveget pedig nyitott ablaknál írom, és kitakarom a napfényt a testemmel.

Csak azt kerülgetem itt, hogy, nagyon szeretném, ha látnád ezt a várost úgy, ahogy meg akarom neked mutatni. Azt szeretném, ha látnád ezt a várost, és látnál ebben a városban engem, úgy, ahogy csak most tudok lenni. Szeretném neked megmutatni ezeket a helyeket, szeretném, ha innál a kedvencemből, és jó lenne nagyokat beszélgetve hazasétálni is.

Nem tudom, hogy vagy-e most valahol, de szeretném hinni, hogy látod ezt a várost, úgy, ahogy én nagyon, de nagyon meg akarom mutatni neked. És szeretném hinni, hogy látsz ebben a városban engem úgy, ahogy csak most tudok lenni. Szeretném hinni, hogy meg tudtam neked mutatni ezeket a helyeket, szeretném hinni, hogy tudod, milyen jó az új kedvencem, és hogy amikor nagyokat gondolkodok hazasétálva, akkor, ha egy picit is, de veled gondolkodom.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Osztálytalálkozó

Ahogy elindul az ember a a Dugonics tértől a Kárász utcán át a Széchenyi térig, azt gondolhatja, hogy ilyen egy szegedi hétköznap. Tágas, egyenes, mindig a célra tart, a végén jutalom várja: télen a színes óriáskerék, nyáron a platánfák árnyéka. Pedig vannak másféle hétköznapok is, amik nem ilyen kényelmesek, nem ilyen elegánsak, és első ránézésre nem is találni bennük semmi különöset, a szépség bennük mélyen el van rejtve. Egy-egy bőkezű időszakot gyakran ilyen napok követnek, és nem marad más választásunk, ezeket az utakat is meg kell tenni.

Aki folytatja az útját, például a Takaréktár utcán, máris egy másik világba csöppen. Egy árnyas kis utca, egy kényelmes féregjárat vezet át a széles Tisza Lajos körútra, ami már egyáltalán nem sétatér, sőt valódi út, autós közlekedésre való, a munkába menők, a dolgukat intézők számára van építve, és róla a forgalmat, mint nagy víztömeget a kis hajszálcsövek, a felsővárosi utcák vezetik el. A Juhász Gyula utca egy lassuló pihegés, ahogy  szatyrokkal a kézben sétálsz este hatkor a boltból hazafelé: itt már az otthonlétre készülsz, és arra, hogy tényleg magad mögött hagyod a munkát. 

Innentől már itthon vagy, már minden ismerős, az autók, amik a házak előtt állnak, a macskák, akik átkelnek az úton, az utcanevek, amik egy rég eltűnt világról szólnak, amelyben még nem tanárok, könyvelők, social media managerek és önkormányzati képviselők éltek itt, hanem hajósok, cipészek és sóhordók. Errefelé nincsenek nagy áruházláncok, csak kocsmák és kisboltok, amik nem a heti nagybevásárlókat, hanem az egy zacskó cukorért leugrókat szolgálják ki. Ezt a környéket egyszerűen csak tudod: barátságos, ezért kiismerhető, unalmas, de nyugodt, neked már nem is tudna újat mutatni. 

Vannak ilyen napok. A szatyor vágja a tenyered, a kis utcán néha magad mögé nézel, de most már tényleg egy sarok, és hazaérsz. Úgy képzeled, hogy az út, amit ilyenkor végigjársz, felülről labirintusnak tűnik az eldugott utcákkal, amiknek a mélyén, mint téli álmát alvó állat, ott fekszel te. Mocorogsz, fészkelődsz, beilleszkedsz, laksz.

Aztán van olyan nap is, hogy a volt gimnáziumi osztálytársak találkozót szerveznek, és felmentek a Szent István téri víztorony tetejére. Nézed a környéket, ami már nem tud meglepni. A szemeddel egy darabon még tudod követni az utcákat, keresed a tied, de  nem labirintust látsz, hanem kis udvarokat és játszótereket, amiket körbezárnak a nagy házak. Azt látod, hogy olyan az egész, mint egy nagy osztálytalálkozó, a kis utcák, terek, sarki boltok csoportokban beszélgetnek, viccelődnek, pletykálnak. Vigyáznak egymásra.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Egészségügyi séta egy nagy gondolat előtt

Butaság volna ma hazasétálni, ezt ő pontosan tudta. Mínusz öt fokot is mondanak, nem is igazán úgy öltözött, mint aki haza fog sétálni, éjjel egy után a legtöbbször már taxit hív. Mostanra már egész magabiztosan száll be a taxikba, de régen szorongott az egésztől. Attól, hogy nem ismeri a forgatókönyvét, hogy nem tudja, beszélgetnie kell-e, nézheti-e a taxiórát, mennyivel korábban kell bemondani, hogy a sugárút szélén, a lámpa előtt tegye ki. Ma már könnyen kattint néhányat az alkalmazásban, örül annak is, hogy nem kell telefonálnia, csak az utat és a képernyőn megjelent térképet kell figyelnie és várnia, szól kétszáz méterrel korábban, azt is tudja, hogy adhat borravalót.

Ő most mégis gyalog indul haza, tudja, hogy ez nem az a hazasétálós este, de mégis, ez az éjjel lezáratlan így, hiába érezte magát kiválóan, jó társaságban, noha elképesztően fáradt, ez a nap még nem kerek így. Ha átfagyna, még útközben is tudna taxit hívni, bizonygatja magának, de tudja, hogy ez nem fog megtörténni, ez az éjjel most nem olyan, érzi, hogy maradt még gondolkodni valója, valamire még rá kell jönnie ma, a nyugtalanító, elalvás előtti forgolódás helyett sétál haza. Tudja, hogy csak pár saroknyira van a gondolat, ami egyenesebb a sugárútnál, és ami már napok óta érik benne, tudja, hogy ma biztosan megszületik majd.

És ő sétál, és vele sétál a kopogás, a cipőjének és a térkövek közé fagyott víznek, az üres városnak a hangja, és vele sétál a forgalom nélkül is zöldet-pirosat mutató villanyrendőr, a néhány elhaladó teherautó amik útközben elmennek mellette, és ő is csak sétál, mint akinek célja és iránya van. Mert tulajdonképpen neki is célja és iránya van, még ha ez naiv, üres motivációnak tűnik is. Nagy befektetés, nagy a kockázat, de tudja, hogy gondolni fog majd valamire, ami miatt képtelen volna nyugodtan hazataxizni, befeküdni az ágyába, és aludni reggelig.

Ő sétál, és a város úgy veszi körül, mint az a hely, ahol minden gondolat megszülethet, ő pedig tudja, hogy valaminek történnie kell még, valaminek, ami nem történés, hanem csak magában valami, mielőtt nyugodtan aludni tér. Egy sorozatban biztosan cigarettát szívnának ilyenkor, de ő nem dohányzik már egy ideje, egyébként is lefagyna a keze a parázs és a füst ellenére is. Csak tudja, hogy a sétálás is ilyen, mint a dohányzás, üres cselekvés, amitől várja, hogy rávezesse valamire.

De ebben a sétában legalább alig káros valami. Persze, tudja, napok óta a határérték felett a szmog, és meg is fázhatna, de érzi, hogy ma nem fog megfázni, hogy ezt a sétát a szervezete kívánja, az ösztönének a legmélye, ami nem baszhat így ki vele csak úgy. Tudja, hogy ez egy egészségügyi séta egy nagy gondolat előtt, ami majd ki tudja, hogy mihez vezet el. Nyilván semmihez, gondolja ő a maga cinizmusával, de tudja, hogy rájönni valamire már magában is valami. Tudja, hogy már csak két sarok, és ott van gondolatnál, és tudja, hogy az majd jó lesz. Még nem tudja miért, de biztos benne. Nem tudná elmagyarázni, hogy miért, de még sosem volt biztosabb semmiben.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Hosszú keddek

Nyáron, még ha az ember az irodában, konyhán, vagy a szalag mellett izzad is, egy kicsit mindig olyan, mintha hétvége volna. Amint az ember letette a műszakját, kilép az utcára, ahol délután van vagy hajnal, vagy késő éjszaka, a levegő már kellemesebb, az idő elviselhetőbb, és ekkor rájön, hogy bár már nyolc, tíz vagy tizenkét órája talpon van, de itt kint tulajdonképpen végig hétvége volt, és az emberek végig kint fagyiztak a szökőkutaknál, üldögéltek a fák árnyékában, a kutyát sétáltattak a parkban, úsztak, labdáztak, a kocsmákban hűsöltek, mintha egy nagy zsákból gurultak volna szét, ki-ki a város azon szegletébe, ahova a leginkább illik. 

Ezt kínálja a nyár, mindenhova életet hoz. Nem csak az emberek vágynak a társaságra, de a bokor körül dongó méhek, és a rakparton éjjel cikázó patkányok is. A legeseménytelenebb utcában is lakik legalább két macska, akik örökös területharcukkal megtörik az utca csendjét.

De ehhez képest egy egy téli nap: Bármelyik műszak is érjen véget, sötét van, az utcán csak a kukásautó közlekedik, meg néhány taxi. A pékség nyitva van, onnan az ablak alatti résekből mindig megnyugtató kenyérillat árad, de a boltok, éttermek, kávézók mind vastag ajtók és ablakok mögött őrzik a saját illatukat. 

Az emberek csak átrohannak az utcán, mindenki siet valahova, be, a melegbe, mintha folyvást  valami fontos találkozóra kellene odaérniük. Szétszórja az embereket a hideg, csak a forralt boros standok körül alakul ki torlódás, egyébként olyan üres az utca, mintha hétvégén is hétköznap lenne, egyetlen, hosszú kedd, amikor még ki tudja, mit tartogat a hét. A legkellemesebb meglepetés ilyenkor a hó, mert attól kicsit tényleg olyan, mint nyáron:  újra értelmet ad annak, hogy az emberek útnak induljanak, összegyűljenek szánkózni, hóembert építeni, és újra otthonuk legyen a tér, az utca, a liget. A természet a takarója alatt szuszog, hagyja, hadd legyen egy kicsit minden az embereké, ha már annyira szeretnének valaminek örülni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Valahogy ilyen a rend

Ezt a homlokzatot nem én vettem észre, butaság is volna mást mondani. Évek óta találkozgatok emberekkel itt, futólag, könyvet cserélünk, táskát, egy gyors mosolyt, kedves történetet, és megyünk tovább mind a magunk dolga szerint. Találkozunk a Diginél, megszoktuk, tudjuk, hogy hol van, mindenfelé útba esik, jó helyen van, a barátaim egy részének amúgy is innen van nete. Vártam már kint egy közös ebéd után, amíg egy lány lepapírozza a költözését odabent, de valahogy nem néztem fel sosem, vagy hát, sosem tudatosult.

Egy srácnak, akibe épp hogy nem voltam szerelmes, ez volt a kedvenc homlokzata. Kérdezte, tudom-e hol van, meg hogy Digi van alatta, persze, tudom, mind tudjuk, hogy hol van a Digi, de még sosem néztem fel a homlokzatra, vallottam be pironkodva, vagy hát sosem tudatosult. Azt mondta, hogy ha észrevettem volna, biztosan tudatosult volna, és tényleg.

Ez a homlokzat gyönyörű, és a legjobb helyen van, télen nyáron is egészben csodálható, nézheted a villamost várva, vagy csak úgy, egy kis padra lecsücsülve. Kora esti fényben a legszebb, de reggel is megragyogja a magáét. Amíg a szemből jövő villamost várjátok a Petőfi sugárútról, elég csak felnézned rá, és látod, hogy ilyennek kell lennie ennek az egész napnak, ilyen jól sikerültnek, nagynak, pontosnak mégis könnyednek, mert képtelenség, hogy ne ilyen legyen, amikor megrajzolták sem tudták, hogy lehet majd ezt ilyen szépen is.

Mert ez a homlokzat nem a tervezésről szól, hanem arról, hogy észreveszed. Nem csak a tervezést dicséri, hanem azt, hogy használod, hogy magadba fogadod a látványt, hogy itt ez a város, amit nekünk építettek, hogy nézzünk felfelé, és akkor úgy lesz rend, hogy magunkba fogadjuk az egészet, és hogy mint egy puzzle utolsó darabját a helyére tesszük. Hogy ettől lesz rend. Hogy nem tudom, hogy lehet elmondani, mennyire köszönöm ezt a rendet és a homlokzatot. A reggeleket, amiket megbikázott  az újra és újra felismerés, hogy lehet így is, és különösen annak a biztonságát, hogy többé már képtelenség nem felfelé nézni, mert minden sejtemmel ebbe a rendbe igyekszem, mert biztosan tudom, hogy ez a rend jó.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi