admin összes bejegyzése

Mostantól itt fogok élni

Az első éjszaka Jollyt hallgattak az ablakom alatt, de valahogy ez mégsem zavart. Mindig lájkoltam azokat a kommenteket, hogy akik csendre vágynak, azok költözzenek tanyára, de most nem kommentekről van szó, hanem elméletről és gyakorlatról. Mert amikor utoljára laktam lakótelepen, akkor még én voltam a lent hangoskodó kamasz, fociztunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk. Boroztunk a nap egy későbbi pontján, nálunk azt mondják, alsópolcos szar borokból is meg kell innod a magadét ahhoz, hogy ember legyél, és mi ott lassan meg is ittuk. Utoljára akkor hallgattunk Jollyt, közben egy kis G-za is befutott, elég lokális pécsi rappersrác volt a tízes évek közepén, itt lakunk a piszkos délen, Baranya megye közepében, Pécsen, Majka: Belehalok – mitől volt olyan azonosulható az a dal is –, Dögös Robi, Kaposváron is feltámadt a szél, fúj a szél, jaj, mit mesél. A barátaim jórésze Kaposvárra, míg mi Pécsre jártunk középsuliba, mind hoztuk a magunkét.

Amikor igent mondtam erre a lakásra, akkor én az otthonosságára mondtam igent. Hogy a villamos és a trolimegállók között van, a nagykörúttól három-négy percre, mégis igazi lakóövezet, kis belső udvarokkal, amikben élet is van, tényleg olyan, mint otthon. Minden lépcsőház előtt van pad, és tényleg használják is, rá lehet mosolyogni a játszó szülőkre, a gyülekező kiskamaszokra, még le is shazamoztam az egyik számot, amit hallgattak, lehet, hogy máskor már el merem majd kérni, nem kell, hogy a technika közénk álljon.

És valahogy én is telepi lettem, mintha ugyanúgy lehetne folytatni. Kétszáz kilométer, hét év, új kérdések, másik, de mégis egyforma padokon, ezeken a nyár végi estéken most már jobb borokkal. Ezeken a padokon tényleg mindent meg lehet beszélni. Ezeken a padokon lemegy a nap, és közben biztonságban tudjuk magunkat. Odalátszik a konyhaablakunk, ha még mindig otthon laknék, az anyám bármikor láthatna, ez fontos volt, anyámnak is, és azoknak is, akik ezeket a tömböket tervezték. Mégis, anyám tekintetétől néhány tíz méterre is, sosem voltam szabadabb, mint ott, és jó rájönni, hogy az a szabadság még mindig megtartható.

Még nem ismerem Tibiéket, az itteni Tibiéket, akikkel lehet együtt lógni, és akikkel mindent át lehet beszélni, de tudom, hogy meg fogom ismerni őket. Akkor még könnyű volt, leültem a pálya szélére, néztem őket, vártam, hogy majd pihennek, és így álltam be közéjük játszani az egyetlen kapuba kapusnak. Független voltam a csapatoktól, ez tetszett nekik, Patrik ezen nevetett, később kiderült, hogy velük amúgy valahogy rokonok is vagyunk, a nagyapám meg a mamája testvérek. Nem ezekkel a srácokkal nőttem fel, de velük voltam kamasz, és ez elég volt ahhoz, hogy otthon legyek. Fiatal felnőttnek lenni, és nem focizni, így talán majd másként lesz minden, de belakható lesz ez is, ezért költöztem ide, mert tudom, hogy be fogom tudni lakni.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

A zebra-paradoxon megoldása

A Mars térnél a Mérey utca felé zebra szeli át a körutat. Amikor a Méreyn parkoló telekocsik felé rohanok, mindig feltűnik, hogy futva sem érek át a zöldön úgy, hogy ne villogjon. Ha én, egy huszonéves fiatal is csak épp odaér a túloldalra, akkor az idősebbeknek vagy a mozgásukban korlátozottaknak már pirosba, az indulásra váró, egyre erősebben berregő autók sorfala előtt kell megérkezniük.

Ez nem csak tervezési hiba, vagy apró kellemetlenség, hanem a városi együttélés alapvető dilemmája. Minél szélesebb egy út, annál fontosabb az autós közlekedés szempontjából, nem állhatnak az autók sokáig a piros lámpánál, mert bedugul az egész  környék. Ugyanakkor minél szélesebb egy út, annál több idő kell a gyalogosoknak, hogy átérjenek rajta, míg az autósok annál inkább sietnének. A konfliktusból a nagyobb és gyorsabb autók kerülnek ki győztesen, így pont a legszélesebb utakon át tart a legrövidebb ideig a zöld. Ez eredményezi azt a gyalogosok számára ellentmondásos helyzetet, hogy minél hosszabb egy zebra, annál rövidebb idejük van arra, hogy átérjenek. Ez a zebra-paradoxon. 

A város nagy közlekedési csomópontjainak közelében találkozhatunk a zebra-paradoxonnal. Ez talán  azért nem tűnt fel nekem eddig, mert a Mars teret, vagy a Mérey utcát időszűke miatt szaladva közelítem meg. A rohanás közben vannak szövetségeseim és ellenfeleim. Az első nagy ellenfél persze rögtön az idő, ami csak rohan előttem, és lehetetlen utolérni. Másik ellenfél a Mérey utcai zebra, ami épp mindig csak egy pár lépéssel rövidebb, pont csak egy kicsi hiányzik, hogy még a villogás előtt átérjek. Ellenfelek még a biciklisek, a nagy társaságban egymás mellett sétálók, az ácsorgók, az andalgók, az araszolók, tulajdonképpen mindenki, aki nem rohan olyan eszeveszetten, mint én.

Szövetséges például a kedves sofőr, aki a késők kedvéért öt perccel később indul, az autós, aki átenged az úton, vagy a zebra, ami a Gábor Dénes utcáján vezet át. Ez egy kis utca, ami a börtön felől vezet ki a körútra, van benne középiskola és diszkó is, a piac oldalsó bejárata is innen nyílik, igazi kis város a városban. Az utca körút felőli végén a kis zebra, mintha átvállalná a nagy zebráktól az összes időt és odaadná azt a gyalogosoknak. Háromszor is átér rajta az ember, a piros pedig nagyon rövid. Itt olyan, mintha a város csak a gyalogosokért lenne, mintha lenne idő csak úgy ácsorogni, andalogni, araszolni, mintha az ember mindig zöld utat kapna, hogy használja, élje a várost, amiben lakik.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Utazás előtt, utazás után

Nem tudom, hogyan alakult így, de szabállyá vált. Babonává, talán szerződéssé köztem és a város között. Csak úgy hagyhatom el a várost, ha készítek egy képet kintről, az utolsó estéről vagy az aznap reggelről, és a város cserébe gyönyörű lesz azon a képen. A sugárút végére egészen lila naplementét varázsol, vagy hatalmas teliholdat az égre, vihar utáni dupla szivárványt, kontrasztot a fehér homlokzat és a bársonykék sötét közé. Alkalmat teremt, hogy ne alibi képek készüljenek, hanem igaziak, amikkel ő is elbúcsúzik tőlem.

Hazatérve pedig épp az arany órában szállok le a buszról, és a legszebb árnyékok vetülnek rá a ház falára, azonnal értem, hogy megérkeztem, és hogy várt rám. Én veszek egy mély levegőt, nekimosolyodom annak, hogy megint itt vagyok, csak néhány percnyire van már az ágyam, az íróasztalom, az olvasatlan könyvek, amiket végül nem választottam ki erre az utazásra. És akkor megint készül egy kép, megállok, elengedem a bőrönd fogantyúját, mosolygok miközben megnyitom a kamera appot, próbálkozom beállítani a megfelelő fókuszt, lövök egyet, kettőt, hármat, de mindig az első lesz a legjobb végül, mert onnantól már ismét ide tartozom.

Az utazás előtti és az utazás utáni kép között eltelt idő már csak az emlékekben létezik aztán, keretbe foglalta őket a város. Minden, ami azon az időn túl van, már továbbgondolás, ami a városi mindennapokból és az utazás új tapasztalataiból egyszerre következnek, de már csak itt tudom alkalmazni őket. Ide tartoznak azok is, egy új várost építek belőle, egy másféle életet. Mint például az a töltött túrós fánk, amivel a nyírségben kínáltak minket. Az én konyhámban az már Mars téri túróból készül újra, és az édes túrós krémbe is teszek kaprot, mint a Bödön piacon a lepényes hölgy. Vagy mint a menta, amit a pesti barátaim küldtek haza. Az enyémek sosem bokrosodtak meg, hamar le tudtam legelni őket, de már több konyhában is van ebből a növényből, ezt annyira jól sikerült továbbnevelni.

A várossal igényt formálunk egymásra és egymás tapasztalataira, szükségünk van a közös titkokra, de ki kell jelölnünk a határainkat. Ettől és eddig csak az enyém az idő, néhány instaposzt nem azokról a könyvekről szól, amiket Szegeden olvastam, nem az itteni barátaimról sztorizok, új tereket járok be, nem erről a városról küldök hangüzeneteket, de egy képpel megígérem, szerződöm arra, hogy visszatérek, és egy következő képpel, mint egy munkamániás, szabadabban érkezem meg a szabadság után.

Fotó: Szandi
Szöveg: Sziszi

Egy felvonulás lehetőségei

Egy felvonulást onnan lehet megismerni, hogy hirtelen két részre osztja a várost: vonulókra és nem vonulókra. Amikor nincs felvonulás, mindenki járókelő, mindenki a saját célja felé halad, ahova a leggyorsabb, legrövidebb úton szeretne eljutni. A felvonulás azonban egy közös cél mentén gyűjti össze ezeket a járőkelőket, akik így együtt, egy kígyózó menetoszlopként barangolnak a városban. Nem kevesebbet, hanem minél többet akarnak sétálni, minél több utcára eljutni, hogy minél többen lássák őket. A többiek, a fel nem vonulók pedig vagy csatlakoznak, vagy hátramaradnak a vonulás után megürült utcákon. 

Egy felvonulás, például a klímaváltozás elleni intézkedéseket sürgető menet, lehet kicsi és nagy is. Van olyan, hogy le kell zárni az egész belvárost, de vannak egyetlen tó köré rendezett menetelések is, ahol a résztvevők táblákkal, molinókkal hívják fel a figyelmet az élővilágra leselkedő veszélyekre. Így egyben, a tábláival, a molinóival,  a zászlókkal, szlogenekkel, jól skandálható rigmusaival egy közös ügyről szól, miközben az egyszerű résztvevő szintjén már-már művészi élménnyel is felér. Ha egy felvonulás szemlélői vagyunk és kiragadunk a tömegből egyetlen embert, akit hosszú percekig nézünk, nem szükségszerűen látunk rajta harciasságot, elköteleződést, vagy tántoríthatatlan magabiztosságot, egy boldog, önfeledt embernek is tűnhet, aki akár a ligetben is elsétálhat mellettünk egy délutánon, vagy a Kárász utcán egy mozgalmas estén. Egy felvonulás sok ilyen emberből áll, akik mind ugyanazt az útvonalat járják be, akkor is, ha a felvonuláson kívüli életükben nem is tévednének erre. 

A felvonulásokat általában a belvárosokban rendezik: a menet egy közlekedési csomópont közelében  indul el, majd az egyre duzzadó tömeg a körutak és sugárutak valamelyikén halad a város szíve felé, a körútról a Kálvária sugárútra fordul, onnan a Dugonics térre, majd a Somogyi utcán továbbhaladva a Kárász utcára és célba veszi a Széchenyi teret. Páran persze kerülnek a Magyar Ede tér felé. Mint a sziklarepedésekbe ömlő víz, a menet a kisebb ellenállás felé halad. 

De elképzelhető volna egészen másfajta felvonulás is. Lehetséges, hogy be se jönne a belvárosig. Lehet, hogy Szegedről indulna Dorozsmára vagy Domaszékre, vagy a határra, sőt, az is lehet, hogy Szeged körül zajlana, mintha bekerítené a várost. És az is lehet, hogy nem kell se tömeg, se előre lefoglalt tér, se rendőri felvezetés. Lehet, hogy nem lesz a város utcáin hömpölygő tömeg, mégis minden résztvevő magától tudja, hogy mit kell tennie, és együtt indul el. Észre se fogjuk venni, és már el is kezdődik az utolsó nagy felvonulás, az irdatlan tömeg pici cseppenként hagyja el a várost, a vidéket, felszáll a magasba, vagy kifolyik a határon, és maga mögött nem hagy semmit, csak kiszáradt földeket, repedezett folyómedret és egy örökké szomjazó várost.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Egy város sosem épül meg

Ez a járdaszakasz épp le van zárva, a villamos is nyári szüneten van, múltkor az SZTK elől indultak a buszok, amik a Ságvárival szemben szoktak, akkor ott újították a járdát. Az ablakomból rálátok a Cédrus Liget építkezésére, és a belváros felett is vannak daruk. Alattunk folyamatos a gépzaj, néhány méterre van tőlünk egy autószervíz, ezt már megszoktam, de azt eddig nem vettem észre, hogy az építkezésekkel, felújításokkal is ez a helyzet. Az Oroszlán utca az egyik kedvenc utcám, és úgy megyek el a kordonok mellett, mintha örökké így lett volna, az ember megszokja a módosított menetrendeket, áthelyezett megállókat is.

Újítják, így kell erről beszélni. Javítanak, helyreállítanak, felfrissítik a homlokzatokat, gyalogátkelőket, útsávokat, állványok és felmárkázott belátásgátló építési hálók mögé vonják az épületeket, ide és ide hamarosan új automatákat helyeznek, itt hamarosan új üzlet nyílik, már festik át a homlokzatokat, cserélik a ledes reklámtáblákat, a barátaim utcájában korszerűsítik a gázhálózatot. Terminusok tömkelege közül választhatsz, ha a bosszúságodat vagy a reménységedet akarod kifejezni. Ne haragudj a késésért, de megint…, képzeld, elsétáltam a pizzéria előtt, és szerintem valami nyílni fog a helyén…, kezdünk naponta mondatokat, és mind ugyanarról szólnak.

Arról, hogy egy város sosem épül meg. Mint egy tanya, olyan a város, van dolog az egész évben, és mint odakint a természettel, mi is megtanultunk ezzel élni. Mindig van munka, a járdákat tényleg fel kell újítani, és mire minden járdát felújítottak, kezdhetik majd elölről, a homlokzatok között néhányon jobban koptatja az idő, a zebrák biztonságát szavatolni kell, és az új lakópark sem hülyeség, bár sosem fogok ott lakni, mégis, talán lenyomja majd a lakásárakat. Minden elvégzett munka a várost építi, még ha építeni valamit, ami sosem fog megépülni, őrjítő és reménytelen is.

Mert Bábel tornyát is így világítanák ki, nagy reflektorokkal, és így kerítenék el, szalagokkal, kordonokkal, védőhálókkal, falemezekkel, és a bábeliek csak kerülgetnék őket, fel sem fogva, hogy valamit kerülgetnek. Esténként, mint egy tájat, néznék az ablakból a nem is olyan távoli fényt, a magas darukat, amik mozdulatlanul állnak miután mindenki hazament. Kóvályognának a bóják és a friss járdafestés mellett másnap, harmadnap a távolabbi buszmegállónál szállnának le, mert úgy nem kell átvágniuk az új építkezésen. Adaptálódnának, és nem várják el, hogy valaha is megépüljön majd a város.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Pulz utca

Amikor először mentem a SZVSE pályára a Pulz utcán keresztül egy hajnali tesióra miatt, rájöttem, hogy az addig a város határának hitt sportpálya és az attól kőhajításnyira levő pláza valójában nincs is annyira távol azoktól az utcáktól és terektől, ahol a mindennapjaimat élem. 

Korábban fel sem merült bennem, hogy tömegközlekedés nélkül el lehet jutni ezekre a helyekre. Egyértelmű volt, hogy a kettes villamos visz ki odáig, felszállok, érvényesítem a jegyem, a jármű pedig, mint egy nagy bölcs polip, ismerve az óceán áramlatait, elszállít a kanyargó sínek mentén. 

Egyértelmű volt, hogy a város szélére a legforgalmasabb szakaszon keresztül vezet az út, hogy a kettes villamos nélkül nem lehet eljutni a SZVSE pályára és a plázába, hogy a mozi valójában a kettes vonalon kezdődik, ahogy a hajnali futásfelmérők is. Azért építették ezt a szakaszt, hogy összekösse a központot a perifériával, és hogy aki moziba, meg futni, meg focizni szeretne, az mehessen, és aki nem a központban lakik, az is zarándokoljon ki a Kossuth Lajos sugárút végére, mert ez a város rendje,  a kis utcák forgalmát egy nagy áramlat gyűjti össze és szállítja tovább. Hiszen így logikus, nem?

Nos, valóban így tűnt logikusnak. A hatékony szervezés lényege, hogy a sok önálló buzgalmat egy nagy rendszerbe terelje, ahol aztán nincs különcködés, lassú téblábolás, egymás kerülgetése a szűk utcákon. Mindenkinek ott a helye a sugárúton, ahol a célra szegezett tekintettel egyenesen haladhat tovább.

Persze, így logikus, így természetes. Aztán az történt, hogy angol órára mentem a Pulz utcába. Korábban csak úgy elrohantam az utca mellett, átvágtam rajta, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ennyit köszönhetek neki. Általában mindenhonnan elkésem, aznap, az első angol óra előtt viszont annyira izgultam, hogy negyed órával korábban odaértem. 

Nem csöngettem még fel, sétálni kezdtem. Az óra az utca egészen Mars térhez közeli végén volt, és én kíváncsi voltam, hova lyukadok ki, ha elindulok kifelé. Három-, és négyemeletes lakóházak váltakoztak a kertes kisházakkal, majd a börtön magas, vasdróttal szegélyezett fala, aztán valami ipari létesítmény, színes vaskerítés, fák, egy borostyánnal befutott torony. Egy ilyen utca végén egy parkot képzel az ember, valami olyasmit, mint Tarjánban a Zápor-tó, talán épp ezért nem számítottam arra, amit pedig puszta józan ésszel kikövetkeztethettem volna. Az utca a Mars tértől a Vásárhelyi Pál útba fut, egy alig tíz perces sétába telik, mire az ember eljut a SZVSE pályáig, onnan pedig már tényleg csak egy köpés a pláza.

Hittem is, meg nem is. Valahogy úgy tűnt, mintha csak az én angol óra előtti sétám kedvéért állt volna össze ez, csak úgy, viccből. Megfogadtam, hogy ha a szükség órájában, a hajnali futásfelmérő előtt is ugyanígy itt lesz minden, majd akkor elhiszem.

Aztán tényleg úgy lett. Mentem hajnalban, melegítőben, nem vittem váltás ruhát. Sétáltam a Pulz utcán, közeledtem a tízemeleteshez, és úgy éreztem magam, mintha valami olyat tudtam volna meg arról a városról, ahol élek, ami alapjaiban változtatja meg, hogy hogyan tekintek rá. A Pulz utca hirtelen egy általam addig nem ismert környékből egy aduász lett, amiről csak én tudok, egy rejtett utca, egy féregjárat, mintha meghekkeltem volna a várost. Hirtelen úgy éreztem, soha többé nincs szükségem a kettes villamosra, se semmilyen tömegközlekedési eszközre, mert engem a Pulz utca visz futni, ő visz moziba, angol órára, és másra nincs is szükségem, csak hogy a Mars tér és a Vásárhelyi Pál út között örökké itt várjon rám.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri

Érvek egy konkrét tarjáni lakás mellett

Szinte minden barátom itt lakik, sokat viccelődtünk azon, hogy Tarjánt majd egyszer lecsatolják a városról, és én magányosan maradok. Ez mostantól nem fordulhat elő.

A barátaim, akik nem Tarjánban laknak, azok a kilencvenes vonalán valahol. Makkosháza, Rókus, Alsóváros. Három percre van a lakás a kilencvenes megállójától.

Közel van a kedvenc kistermelői boltom. Ettől még, persze, nem kell minden hétvégén véreshurkát enni friss vágásból, de mégiscsak, jobb, hogy közelebb van.

Zápor-tó. Ez nem is igényel több magyarázatot.

Bár nem baj, ha elmondom, hogy mostanában sokat ülünk kint más tavaknál is.

Nem tudom még pontosan, hogy milyen munkahelyről is fogok hazajárni, de biztosan nagyobb eséllyel veszek majd kukoricás kenyeret útközben, mint eddig. Ha marad kukoricás kenyér (bár nem szokott), levihetem majd a kacsáknak.

Magasföldszint.

Tényleg konkrétan három percre van mindentől. Csak át kell menni az úton.

Több közvetlen vonal is visz a Mars térre. Minden nehézség nélkül mehetek továbbra is a piacra, vehetek kapros sajtot, fél fej kelkáposztát, és beszélgethetünk tovább a bácsival, akitől a póréhagymát és a kápia paprikát szoktam venni.

Igazából már elég jól kiismerem magam ezekben a tarjáni lakásokban. A gáztól fordulok kezet mosni, a hűtő másoknál bent van a szekrénysorban a falnál, de nem baj, hogy ott merőleges a szekrénysorra.

Eddig kiesett a Penny Market, ahol anyával otthon vásárolunk, vissza fog térni az életembe az otthoni tejszelet, mégsem kell hazaköltöznöm.

Már ott is azt a humuszt árulják, amelyik a legfinomabb az összes üzletláncban kapható humusz között.

A kisboltban cserélhetek szódát.

Valahogy a lakótömbök sok kis csendes udvarok szerint tagozódnak, a legszélső lakásban fogok lakni. A legszélső szoba ablaka elé húzom majd az asztalt, ott fogok írni. Már látom magam. Rendetlenség lesz majd az íróasztalom, de olyan tisztességes, szövegek közbeni rendetlenség, majd, ha végeztem, elpakolom úgyis, ami már nem kell.

Egyik ablak sem néz játszótérre.

Nem olvad ki a jégkrém, amíg hazaérek vele, se a derelye, pedig, ha az kiolvadna, vége lenne a világnak, az unokatestvéreimmel tudnánk mesélni nagy lekváros tésztás, összeolvadt csomókról.

Tényleg elképzeltem már, hogy ott élek. Hogy ott csinálok derelyét. Hogy listát írok a hűtőre a piachoz, hogy mindig tartok otthon répát a humuszhoz, hogy majd sokat ülünk ki a Zápor-tóhoz, hogy elég lesz az utolsó pillanatban elindulni, mégis mindenhová odaérek. Így akarok élni, és kivenni a lakást, az első lépést jelenti.

Várom, hogy ott éljek.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

A város mondatai

Írni olyan, mint elindulni egy idegen városban. Biztosak lehetünk benne, hogy mindig van út előttünk, mindig lesz egy új utca, tér, vagy park, amit felfedezhetünk, és azt, amit majd azon az utcán, téren, vagy parkban találunk, soha nem láthatjuk előre. Íráskor a téma, a gondolatmenet kiépített pályái mentén úgy bukkanunk rá a mondatokra, ahogy egy városban, találunk egy utcasarkot, egy szobrot, egy fát, ahonnan váratlanul tökéletes panoráma tárul a szemünk elé. Az ilyen felfedezésekhez persze, ahogy egy városnézéshez is, nyugodt körülmények kellenek. Ne legyenek teendők, határidők, elintéznivalók, vizsgák, projektek, beadandók, de legyen végtelennek tűnő, haszontalan, elfecsérelni való, felesleges idő. 

A városok persze elsősorban a gazdaságos mindennapi élet jegyében működnek, lakóik a legrövidebb útvonalakat keresik, mert nincs idejük. Nem írók és festők szervezik a közlekedést, hanem mérnökök és közgazdászok jelölik ki a pályákat, amik mentén élünk. Ők szabják meg, ki mit láthat, kinek milyen város jut, miközben otthonról munkába, munkából boltba, boltból kormányablakba megy. Ilyenkor, amikor az időnk és pénzünk is pillanatról pillanatra fogy, a mondataink is kötött pályákon mozognak. Ezer akadály között keresik az első kiutat.

Mikor egy nagy lap nyomdájában dolgoztam éjjeli műszakban, a város mondatait nézhettem minden nap, híreket, amik a legrövidebb utat keresik az olvasóhoz, tárcákat, amik hosszan kanyarognak a saját felismerésükig, színes reklámújságokat, amik épp csak meg akarják ragadni a figyelmet, hogy aztán el is engedjék, hirdetéseket, amik a sűrű, fekete-fehér oldalaikra zsúfolják be a lehető legtöbb információt, mint ahogy az utasokat a busztársaságok. Az elsők voltunk, akik az aznapi újságot forgatták a kezeik között: a brókerek és kereskedők azért versenyeznek, hogy minél előbb hozzáférjenek a hírekhez, mi pedig nem is tudtuk, mekkora kincs van a kezünkben. Honnan is tudhattuk volna, nekünk nem az volt a dolgunk, hogy olvassunk, nem voltunk brókerek. A feladatunk annyi volt, hogy összerendezzük és stócokba rakjuk az előfizetőknek azt a csomagot, amit megrendeltek: újságot és az aznapi mellékletet. 

Ahogy kissé meggörnyedve álltam este tíztől hajnal négyig az asztal előtt, amin a nagy, ropogós lapokat hajtogattuk, azon fáradoztam, hogy a munkát megkönnyítendő, teremtsek egy belső ritmust a hajtogatásnak. Dúdoltam: először dallamos popslágereket, aztán ritmusos rapszövegeket, végül ezerszer hallott filmzenéket. A szokásos félidei szünet utánra kifogytam. Ott álltam, kezeim között mondatok, amiket alig pár óra múlva az egész város olvasni fog, én pedig csak csendben dolgozom, mert minden új szó, új szöveg csak egyre több munkát jelentene. Hajnalban, hazafelé nem is marad időm kóborolni: megvan az út, megvan a cél, mély alvás vár a végén, nem álom.

Fotó: Szandi
Szöveg: Lóri

Utak, szelek

Két várost nem csak buszok kötnek össze, hanem az utasok is. Én is. A buszon ülök, és bennem van mindkét város. Egy osztálytalálkozóról jövök el. Hazafelé, így mondanám, hazaérek, az otthonhoz közeli megállónál szállok majd le, nem megyek be a Mars térig. Otthonról haza, ezen nevettünk sokat, azokkal, akikkel nem maradtunk a városban. Meddig maradunk itthon, mikor megyünk haza? Én csak egy napra mentem, nem is voltam a családomnál. Délelőtt még volt dolgom, aztán felszálltam a buszra, megérkezve átvettem a szállást, taxiba ültem. Késtem az osztálytalálkozóról, már mindenki bent ült, csak én nem, pedig abban a városban mindig pontos voltam, mindig én vártam másokra.

Két város dobog bennem. Ott tanultam meg beleszeretni egy városba, és mint egy első szerelem, csak a néhány fontosabb utcát bejárva másnap, másnaposan is éreztem, sosem múlik el. Régen ott dolgozott egy osztálytársam unokatestvére. Régen mindig ennél a padnál találkoztunk, a Batthyány mellszobornál. Mindig ugyanott vettünk gyrost, és tényleg elhittük, hogy az a legjobb a városban, lehet, hogy az is volt, bár nyilván kétlem, meg tudtuk volna ítélni. Emlékszem, amikor ez a hely nyílt, előtte turkáló volt, de volt levesező és pékség is. Csak egyszer ettem ott levest, pedig mindig akartam, szeretem a levesezőket, akár nyitnék is egyet, meg is van a helye, hogy hol.

Persze, már Szegeden nyitnám. Pixis lenne a neve, a logójáról is van elképzelésem. Nem akarok éttermet nyitni, csak hiányzik nekem egy olyan levesező, amilyet elképzelek, és valahogy beakadt ez a név is az évek alatt. Lehet, hogy nem is Szegeden nyitnám, néha eljátszom a gondolattal, hogy Pestre kellene vinni. Ott most van madártejes meg császármorzsás étterem is, ilyennek képzelem ezt a helyet is. Újhullámos, de kedves. Minden héten lenne tárkonyos raguleves, zsenge tavaszi zöldségleves és paradicsomleves, azt hiszem ezektől lenne az én levesezőm.

Két városba is szerelmes vagyok. A történeteikbe, a homlokzataikba, a belvárosaikba, az útvonalaiba, a sétálóutcákba és a szűk egyirányú sikátoraikba, és a buszútba is a két város között. Kívülről tudom a megállókat, pihenőidőket, tudom, hogy honnan jönnek vagy merre tartanak a járatok tovább. Tudom milyen elhagyni egy várost, amelyre aztán szeretettel gondolsz vissza. Tudom, hogy milyen szerelmesnek maradni, és úgy beszélni róla, hogy senki ne értse miért is jöttem el, mégsem szakad bele a szívem, a viszontlátások örömébe.

Anyám szerint a faluvégi erdőben úgy kell kisétálni magadból minden frusztrációt, ha mindig arra mész, amerre a szél is fúj. Tizenhárom voltam, amikor először költöztünk be egy városba, azt mondta, nem tizenhárom évesen kezd el félteni, megtanultam tájékozódni, úgyis mindig hazatalálok. Akkor még a köztéri lámpa felkapcsolása volt a határ, később már egy másik városból, az utolsó előtti vonat. Szegedről már csak néha megyek haza, mert innen nézve nincsenek határok. Mintha megint a falu végén laknék, kisétálnék a kedvenc városaim határához, megvárnám a lámpák felkapcsolódását, az utolsó előtti vonat elzakatolását, és közben nem fújna a szél és nem tudnám merre kell mozdulnom.

Fotó: Matyi
Szöveg: Sziszi

Arról, hogy a fák nem utaznak

Byung-Chul Han filozófus szerint a fák hosszú életének titka, hogy nem mozognak. Nem könyökölnek egymásba a villamoson, nem vágnak gorombaságokat a síró kisbabáját csitító anyuka fejéhez, nem kérik meg a vonaton a flegma arcú fiatal srácot, hogy rakja fel a bőröndjét. A fákat semmilyen kényszer nem mozgatja, az egyetlen felelősségük, hogy önmagukat növesszék és terebélyesedjenek a fény felé.

Ez egy fűtött szobából vagy egy télikertből igazán megnyugtatóan hangzik, de egy olyan hőhullám idején, mint a mostani, rettegéssel tölt el a gondolat, hogy a fák, nehéz kéreg-subájukkal kókadoznak a kórházudvaron, ligetben, vagy a Széchenyi téren. Kész bűntudat az árnyékban hűsölni, tudva, hogy a forró sugarak terhét ők cipelik helyettünk.

Nem utazhatnak, az utcasarok, az erdő, a folyópart marad a lakóhelyük, ahova a városvezetés helyezte, vagy magkorukban a szél sodorta őket. Azzal a vízzel gazdálkodnak, ami van, azzal a fénnyel, ami jut. Ha az egyiknek túl sok jut az egyikből, másiknak meg a másikból, nem cserélhetik el, ha vihar jön, a gyökerükkel nem kapaszkodhatnak egymásba, mert elválasztják őket a vízvezetékek és a kövek. 

A városi fák munkások. A tűző napon dolgoznak értünk, megkötik a szén-dioxidot, termelik az oxigént, közben árnyékot adnak. A felnőttek természetesnek veszik, hogy ők értünk vannak, elüldögélnek az árnyékukban, megpihennek,  aztán mennek is tovább, de a gyerekek ölelgetik őket, felismerik az igazságot: a fák, fejükön a kócos lombokkal, értünk dolgoznak, és ezért elismerést érdemelnek. 

Hogy nem mozognak, tény. Ismerik a föld alatti vízerek rendszerét, a szelek irányát, a kártevő és hasznos állatokat, a föld minőségét, látják felkelni és lenyugodni a Napot, télen csimbókokban lóg róluk a jég. Néznek utánunk, ahogy este, amikor már hűvös van, elindulunk sörözni a barátainkkal, mellettünk állnak, amikor megpróbálunk vonatindulás előtt elszívni egy utolsó cigit. De ők nem mennek el.

Fotó: Matyi
Szöveg: Lóri